Nemcsak az Egyesült Államokkal, de végső soron önmagával és Dél-Koreával is kiszúrhatott az észak-koreai vezetés, amikor az olimpiai eufóriában nem volt hajlandó leülni tárgyalni Mike Pence amerikai alelnökkel. A Fehér Ház szerdán közölte, hogy Washington második embere az eredeti tervek szerint titkos megbeszélést folytatott volna a phenjani rezsim Phjongcshangba látogató vezetőivel. Ám miután Pence újabb szankciókat helyezett kilátásba, valamint az elzárt ország kétségkívül tragikus emberi jogi viszonyait ostorozta, Kim Dzsongun küldöttei elálltak a találkozótól.
Attól eltekintve, hogy mennyire bölcs dolog egy évek óta várt megbeszélés előtt (ez lett volna az első ilyen Donald Trump kormányzása alatt) fennhangon szidni a másik felet, kérdéses, melyik oldal veszített többet a találkozó elmaradásával. Pence állítólag azt akarta hangsúlyozni, hogy bármiféle érdemi párbeszéd alapja Észak-Korea nukleáris leszerelése kell hogy legyen. Ez aligha fogadható el Kim Dzsongunék számára, akiknek az atomfegyver gyakorlatilag az országuk megmaradásának egyik legfontosabb záloga. Az Egyesült Államok így elszalasztott egy esélyt, hogy jól kommunikálható sikert és esetleg némi enyhülést érjen el a két fél között.
Ugyanakkor hosszú távon Észak-Korea sem jár jól. Mert bár a Phjongcshangba érkezett küldöttség tényleges vezetőjeként Kim Jodzsong, Kim Dzsongun húga átadta bátyja phenjani csúcstalálkozóra szóló meghívását Mun Dzsein dél-koreai elnöknek, a kezdeti lelkesedés után a déli államfő érezhetően behúzta a kéziféket. Amikor 2000-ben és 2007-ben történelmi jelentőségű találkozókon ült össze a két Korea vezetése, alapvetően Észak-Korea és az Egyesült Államok kapcsolata is javulófélben volt, így Washington is áldását adhatta az egyeztetésre. A helyzet azonban ma sokkal rosszabb, az atomfegyverkezés és a szankciók miatt Észak-Korea és az Egyesült Államok viszonya mélyponton van. Hogy Pence elutasítása mennyiben járult hozzá ahhoz, hogy Mun elnök várakozó álláspontra helyezkedett a kétoldalú találkozó tervét illetően, azt természetesen nem tudni, de többen most is azt javasolják a déli államfőnek, hogy mielőtt fejest ugrik valami merész vállalkozásba, próbáljon közvetíteni legfontosabb szövetségese és Phenjan között.
A mostani huzavona ugyanakkor jól mutatja, hogy az Észak-Koreához való vágyott közeledés lehetőségei lassanként kimerülnek. Mert ahogy a remeteállam nem fogja feladni belátható időn belül atomfegyverkezését, úgy az amerikai csapatok nélküli Dél-Korea sem igen várható el, sőt, a közös hadgyakorlatok leállítása sem szerepel a napirenden. Elemzők szerint az északi országrészt az ötvenes évek óta uraló Kim család végső célja – a félsziget északi zászló alatti egyesítése – nem változott, a politikai együttműködés így nem valósítható meg, a Korea-közi gazdasági kooperációt pedig a kiterjedt szankciók lehetetlenítik el. Miközben elengedhetetlen lenne, hogy felhagyjanak a folyamatos ökölrázással, és viszonylag békés mederbe tereljék a kapcsolatokat, reálisan megcélozható kompromisszumok híján – ráadásul az Egyesült Államok támogatása nélkül – Mun Dzsein látogatása Északon inkább csak szimbolikus értékű lenne. Kérdés, hogy megéri-e egyáltalán az elnöki gépbe tankolt kerozin árát.
