„Lengyelország arcon köpte Izraelt”, „Az új törvény nem más, mint holokauszttagadás” – Cipi Livni egykori izraeli külügyminiszter, valamint Joáv Galant építésügyi miniszter kijelentései példázzák talán legjobban azt, hogy a közel-keleti ország milyen komolyan megorrolt Lengyelországra, miután visegrádi partnerünk felsőháza is megszavazta azt a jogszabályt, amely büntethetővé teszi a „lengyel haláltábor” kifejezés használatát. Az új előírásokkal a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetéről (IPN) szóló törvényt módosítják, így az IPN ügyészei büntetőjogi eljárásokat indíthatnak majd azok ellen, akik „nyilvánosan és a tényeknek ellentmondva” Lengyelországot, illetve a lengyel nemzetet a nácik bűntetteiben való bűnrészességgel vádolják, vagy „kirívóan csökkentik e tettek valódi elkövetőinek felelősségét”.
De mi ennek az egésznek az alapja, és miért okozott a jogszabály ekkora felháborodást Izraelben? A konzervatív lengyel kormány már évek óta próbálja hangsúlyozni, hogy bár Lengyelország területén zajlott, a lengyelországi holokauszt nem a helyiek „akciója” volt. Teszi mindezt annak tudatában, hogy az országot 1939. szeptember 1-jén a náci Németország, majd kicsivel később a Szovjetunió is megtámadta, a legitim lengyel kormány emigrációba vonult, és gyakorlatilag semmi hatása nem volt a szülőföldön történt eseményekre. Az új törvénnyel hangsúlyozzák, hogy nem a lengyelek, hanem a megszálló nácik felelősek a holokausztért. „Nem hagyjuk tovább, hogy Lengyelországot inzultálják” – jelentette ki a szavazás apropóján Patryk Jaki igazságügyi miniszterhelyettes.
Izraeli oldalról viszont ezt a nézetet a történelem relativizálásának tartják, mivel úgy gondolják, lengyel kollaboránsok nélkül a náci halálgépezet sem működhetett volna hatékonyan. Hogy mennyire súlyos történelmi eseményekről van szó? Elég megnézni a népességi adatokat: 1939 előtt 3,2 millió zsidó élt Lengyelországban (az akkori lakosság nagyjából 10 százaléka), elsöprő többségük, körülbelül 2,8 millió ember sosem tért haza a táborokból.
