Jakarta egyik elegáns kerületében, Kemangban járunk. Monszun van, az utcán bokáig ér a víz. „Ez itt teljesen természetes – nyugtat meg a sofőr. – Még pár nap, és kiönt a csatorna, akkor aztán néhány hétig jobb elkerülni a környéket. A közeli park mocsarassá válik, a közepén lévő helikopterleszálló eltűnik.” A városrész lakónegyedének építésekor ezt jó eséllyel figyelmen kívül hagyták. Az elegáns villák, bevásárlóközpontok ugyanis az esős időszakban szinte megközelíthetetlenné válnak. Ennél is rosszabbul járnak a csatorna északibb szakaszán, a part két oldalán az ócska, deszkákból tákolt viskók lakói. Az ő otthonaikat minden évben menetrendszerűen elárasztja a víz, jobb híján mégis mindig visszatérnek.
Aki szkeptikus a klímaváltozást illetően, jól teszi, ha ellátogat az indonéz fővárosba. Évről évre hevesebbek a viharok, gyakoribbak az áradások, forróbbak a száraz hónapok, és ráadásként a szomszédos Jáva-tenger szintje is egyre emelkedik.
Mostanra Jakarta 40 százaléka tengerszint alá került, a folyamat megdöbbentő sebességgel zajlik. A főváros évente 10 centimétert süllyed, ebben világelső a metropoliszok sorában.
Azonban nem lehet csupán a klímaváltozás számlájára írni a negatív folyamatokat. A vezetékes vízhálózat hiányosságai miatt jakartaiak milliói nyerik illegálisan fúrt kutakon át a vizet a felszín alatt meghúzódó talajvízkészletből; mindeközben gigaberuházások valósulnak meg, felhőkarcolók épülnek. Mindez egyben a szakértők véleménye szerint egyre lejjebb nyomja a talajszintet – ami pedig könnyen megadja magát, ha kinyerték alóla a víz jelentős részét. Hiába az évi 300 nap eső, a csapadék nem tud visszaszivárogni a talajba: nagy részét ugyanis lebetonozták.
Az éghajlatváltozás és az átgondolatlan városfejlesztés áldozatai Észak-Jakarta lakói. A főváros tengerpartja több mint 70 kilométer hosszú, és egészen elenyésző az a partszakasz, ahová jó szívvel látogat az ember. Én ezúttal Tanjung Priokot céloztam meg: itt található Indonézia legforgalmasabb kikötője. Miközben a kormány kiemelt figyelmet szentel a kikötő versenyképességének, a környező infrastruktúra kiépítésének, a kikötő szomszédságában lakók sorsa láthatóan nem érdekel senkit. „Itt vernek tanyát azok a távoli szigetekről érkezők, akik a jobb élet reményében jönnek a fővárosba” – tudom meg kísérőmtől, Bapak Abdultól.
A városrészbe nem tanácsos egyedül érkezni, tömegközlekedéssel pedig egyenesen lehetetlen. A tengerpartra érve kiszállunk az autóból, szennyvíz, rothadó szerves anyagok és füst fojtogató elegye csapja meg orrunkat. A távolban a hatalmas konténerszállító hajók tűnnek fel, itt azonban kis halászbárkák ringatóznak. A parton bádogkunyhók, a porban csontsovány macskák között gyerekek játszanak, a férfiak a hálóikat javítják. Hiába laknak a vízparton, mindennap nagy utat kell megtenniük, hogy halászhassanak.
Jakarta part menti vizei ugyanis olyan mértékben szennyezettek, hogy élő halat aligha találnának a területen.
A szennyvíz-és ivóvízhálózat kiépítetlensége mellett az évről évre magasabb a tenger, lassan már eléri a küszöbüket. Az indonéz kormány megoldása, hogy a leginkább érintett partszakaszon betonfalat épít, amely a tervek szerint megvédi a várost a víztől. A tengerbe nyúló mesterséges sziklafal valóban hatalmasnak tűnik, bár a helyiek nem lelkesednek érte: elzárja útjukat a nyílt vízre, s egyetlen megélhetési forrásuk, a halászat veszélybe kerül. Más baj is van vele: a szakértők magasnak tartják most, azonban
az emelkedő vízszint és a süllyedő talaj miatt 2030-ra a fal is víz alá kerül.
Valódi megoldás a tervszerű városfejlesztés, a vízvezeték- és csatornahálózat kiépítése, az illegális kutak megtiltása lenne. Ehelyett inkább „tűzoltás” folyik. Az is felmerült, hogy Észak-Jakartát idővel vissza adják a természetnek. A túlzsúfolt fővárost pedig a következő években elköltöztetnék Kalimantan (Borneo) szigetére, az egyelőre sokkal nyugalmasabb Palangka Raya városába.
