A városrészbe nem tanácsos egyedül érkezni, tömegközlekedéssel pedig egyenesen lehetetlen. A tengerpartra érve kiszállunk az autóból, szennyvíz, rothadó szerves anyagok és füst fojtogató elegye csapja meg orrunkat. A távolban a hatalmas konténerszállító hajók tűnnek fel, itt azonban kis halászbárkák ringatóznak. A parton bádogkunyhók, a porban csontsovány macskák között gyerekek játszanak, a férfiak a hálóikat javítják. Hiába laknak a vízparton, mindennap nagy utat kell megtenniük, hogy halászhassanak.
Jakarta part menti vizei ugyanis olyan mértékben szennyezettek, hogy élő halat aligha találnának a területen.
A szennyvíz-és ivóvízhálózat kiépítetlensége mellett az évről évre magasabb a tenger, lassan már eléri a küszöbüket. Az indonéz kormány megoldása, hogy a leginkább érintett partszakaszon betonfalat épít, amely a tervek szerint megvédi a várost a víztől. A tengerbe nyúló mesterséges sziklafal valóban hatalmasnak tűnik, bár a helyiek nem lelkesednek érte: elzárja útjukat a nyílt vízre, s egyetlen megélhetési forrásuk, a halászat veszélybe kerül. Más baj is van vele: a szakértők magasnak tartják most, azonban
az emelkedő vízszint és a süllyedő talaj miatt 2030-ra a fal is víz alá kerül.
Valódi megoldás a tervszerű városfejlesztés, a vízvezeték- és csatornahálózat kiépítése, az illegális kutak megtiltása lenne. Ehelyett inkább „tűzoltás” folyik. Az is felmerült, hogy Észak-Jakartát idővel vissza adják a természetnek. A túlzsúfolt fővárost pedig a következő években elköltöztetnék Kalimantan (Borneo) szigetére, az egyelőre sokkal nyugalmasabb Palangka Raya városába.
