Megpróbálták elfeledni őket, de ma is élnek Európa kurdjai

A számik négy magyarországnyi területen élnek, de csak úgy százezren vannak. Kedden van a nemzeti ünnepük.

1917. február 6-án néhány tucatnyi ember gyűlt össze a norvégiai Trondheim metodista templomában, közülük páran furcsa, színes ruhákat viseltek, amivel alaposan kiríttak a város lakói közül. Ők voltak az első számi konferencia résztvevői, amelynek tiszteletére ezen a napon, február 6-án tartják a számik – vagy ahogy nálunk inkább ismerik őket, a lappok – nemzeti ünnepét. Távoli finnugor nyelvrokonaink – a valódi rokonság kérdésébe most ne menjünk bele – Európa legnagyobb területen élő kisebbsége: százezren lehetnek négy ország, Norvégia, Svédország, Finnország és Oroszország területén szétszórva.

A legtöbb számi ma már viszonylag széles körű autonómiában élhet Norvégia északi részén, igaz, időnként azért megkérdőjelezik. Kezdjük mindjárt a számi nemzeti ünneppel: a norvég kormányzat például ragaszkodik ahhoz, hogy ez a számi nép napja (norvégul samisk folkedag), pedig a számi parlament, a svéd és a finn kormányzat is a nemzeti ünnep (norvégul nasjonaldag) fogalmát használják. A számik saját megítélésük szerint ugyanis egy állam nélküli nemzetet alkotnak, de a hivatalos Norvégia ezt nem ismeri el. Van ugyan parlamentjük, de csak harminc éve, köszönhetően a 60–70-es évek mozgalmainak. A számi kultúrára ma már sokan figyelnek, hiszen világszerte divatossá váltak a bennszülött kultúrák, de nem volt ez mindig így.

Rune Fjellheim, aki ma a norvégiai számi parlament igazgatója, még 16 éves korában kapott egy fekete-fehér, nem mindennapos családi fotót, amely 1922-ben készült, és amely megváltoztatta az életét. A képen az ő számi nagy- és dédnagyanya látható, miközben Jon Alfred Mjøen, a norvég rasszbiológus tanulmányozza a koponyaformájukat. A Fjellheim történetét megíró Dagbladet szerint az egyébként kedélyes igazgató komorrá vált, amikor belemélyedt az őt érő – ahogy ő fogalmaz – alapvető igazságtalanságokba, amelyek végigkísérték a teljes karrierjét.

A számik erőszakos asszimilálása 1814 után kezdődött, a norvég nacionalizmus születésével egy időben. A nemzetállam eszméjével nem volt összeegyeztethető a számik kulturális és politikai különállása a királyságon belül. Hamarosan hivatalos politikai céllá vált a számi kultúra felszámolása, és Norvégia hatalmas erőforrásokat mozgatott meg: többek közt az oktatási rendszer segítségével igyekezett bebizonyítani, hogy a számi kultúra alacsonyabb rendű és primitív, ezért felszámolandó. Egy 1902-es földtörvény kötelezte a földtulajdonosokat nevük norvégosítására, a számi nyelvet pedig egyszerűen betiltották.

Igazán az első világháborút követő időszakban csúcsosodott ki a számik üldöztetése – ekkor készült Rune Fjellheim családi fotográfiája is –, amikor megjelent a norvég politikában a korban divatos fajelmélet: tudományosan igyekeztek bizonyítani, hogy a külön fajként számontartott számik alacsonyabb rendűek, mint a norvégok. Az üldöztetés másik mozgatórúgója külpolitikai jellegű volt: a norvég elit ugyanis félt, hogy a frissen függetlenné váló finn állam igényt tart a nyelvrokon számik lakta északi területekre is.

Csak 1959 óta tanítható újra a számi nyelv az iskolákban, mint oktatási nyelv pedig csak az 1960-as években jelent meg újra. Az önrendelkezésért folytatott küzdelem szimbolikus ügye egy, az Alta-Kautokeino folyóra tervezett vízerőmű építése elleni tiltakozás volt. A kormány a helyiek akarata ellenére akarta felhúzni a hatalmas gátat, és olyan komolyan vettée a dolgot, hogy a tiltakozások idején a norvég rendőrség állományának tíz százaléka a messzi északon állomásozott. Végül 1982-ben a legfelső bíróság a kormány javára döntött, és meg is épült az erőmű, de a tiltakozó mozgalom nagy lökést adott az autonómiának: a számi parlament is ezután, 1989-ben jött létre.

A számikat érő negatív megkülönböztetés ugyanakkor mély gyökereket vert a norvég társadalomban, és a mai napig tetten érhető. A számi autonóm területeken – amelyek felszámolása időnként felbukkan a szélsőjobboldal témái közt – például ma is számtalan tulajdon- és használatijog-vita van a norvég állam és az őslakosok közt. Az utolsó rendezési terv ezzel kapcsolatban 2007 óta fekszik az illetékes minisztérium asztalán, a politikai döntés azóta is várat magára.