Igazán az első világháborút követő időszakban csúcsosodott ki a számik üldöztetése – ekkor készült Rune Fjellheim családi fotográfiája is –, amikor megjelent a norvég politikában a korban divatos fajelmélet: tudományosan igyekeztek bizonyítani, hogy a külön fajként számontartott számik alacsonyabb rendűek, mint a norvégok. Az üldöztetés másik mozgatórúgója külpolitikai jellegű volt: a norvég elit ugyanis félt, hogy a frissen függetlenné váló finn állam igényt tart a nyelvrokon számik lakta északi területekre is.
Csak 1959 óta tanítható újra a számi nyelv az iskolákban, mint oktatási nyelv pedig csak az 1960-as években jelent meg újra. Az önrendelkezésért folytatott küzdelem szimbolikus ügye egy, az Alta-Kautokeino folyóra tervezett vízerőmű építése elleni tiltakozás volt. A kormány a helyiek akarata ellenére akarta felhúzni a hatalmas gátat, és olyan komolyan vettée a dolgot, hogy a tiltakozások idején a norvég rendőrség állományának tíz százaléka a messzi északon állomásozott. Végül 1982-ben a legfelső bíróság a kormány javára döntött, és meg is épült az erőmű, de a tiltakozó mozgalom nagy lökést adott az autonómiának: a számi parlament is ezután, 1989-ben jött létre.
A számikat érő negatív megkülönböztetés ugyanakkor mély gyökereket vert a norvég társadalomban, és a mai napig tetten érhető. A számi autonóm területeken – amelyek felszámolása időnként felbukkan a szélsőjobboldal témái közt – például ma is számtalan tulajdon- és használatijog-vita van a norvég állam és az őslakosok közt. Az utolsó rendezési terv ezzel kapcsolatban 2007 óta fekszik az illetékes minisztérium asztalán, a politikai döntés azóta is várat magára.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!