Bár a Donald Trump elnök által meghirdetett, „Amerika mindenekelőtt” doktrínát az Egyesült Államok külpolitikai bezárkózásával szokás azonosítani, Latin-Amerikát Washington továbbra is saját felségterületeként kezeli. Legalábbis erre következtethetünk Rex Tillerson külügyminiszter napokban tett kijelentéséről. Tillerson a múlt hét végén indult dél-amerikai körútjára, azt megelőzően pedig egy sajtóeseményen a sokat kritizált Monroe-doktrínáról beszélt, nosztalgikus hangnemben. Az 1823-ban, James Monroe amerikai elnök által elfogadott külpolitikai direktíva, illetve az azt 1904-ben kiegészítő Roosevelt-korollárium segítségével Washington kisajátította a latin-amerikai országokat. Elfogadhatatlannak minősítette az egykoron gyarmatosító európai országok beavatkozását a térségben, egyben jogot formált arra, hogy az adósállamok felett kiterjessze befolyását.
– A doktrína ma is ugyanolyan helytálló, mint 1823-ban volt – mondta egy sajtóeseményen Tillerson múlt hét csütörtökön. Egyben a térséggel egyre szorosabb gazdasági kapcsolatot kiépítő Kína befolyására figyelmeztetett, mondván, Latin-Amerikának semmi szüksége újabb kizsákmányoló, „imperialista hatalmakra”. Az amerikai külügyminiszter ugyanis úgy látja, hasonlóan az európai országokhoz, Kína most hitelek, beruházások és kereskedelmi kapcsolatok révén hajtaná gyarmati sorba a gyanútlan amerikai országokat.
Peking nem hagyta szó nélkül a legkevésbé sem diplomatikus szavakat. Külügyminisztériumuk a hétvégén közölte, Kína az ottani országokkal az egyenlőség, kölcsönösség és a nyitottság elve mentén építi kapcsolatait. A keményebb üzenet megfogalmazása most is a Global Times kínai pártlaptól érkezett. Hétfői cikkükben közölték, ha van ország, amely kizsákmányolja a latin-amerikai országokat, akkor az a Monroe-doktrína szellemében politizáló Egyesült Államok. Megjegyezték azt is, hogy Tillerson figyelmeztetése különösen hat pár héttel az után, hogy egy jegyzőkönyv szerint Trump „szarfészek”-nek nevezett több államot is a térségben.
Felmerül tehát a kérdés, okkal aggódik-e Washington a küszöbön álló kínai befolyás miatt? Vang Ji (Wang Yi) kínai külügyminiszter Chilében kezdte az idei évet, januári látogatása során a térséget tömörítő Latin-amerikai és Karibi Államok Közösségének (CELAC) találkozón vett részt Santiagóban. Vang arra biztatta szövetségeseit, csatlakozzanak a kínai globális geopolitikai tervhez, az Egy övezet egy Úút (OBOR) kezdeményezéshez. A 33 latin-amerikai és karibi országgal aláírt Santiago-deklarációban az infrastrukturális beruházásokra helyezte a hangsúlyt, de kitért a bezárkózó Egyesült Államok számára provokatív politikai ügyre, a klímavédelemre is. 2015-ben pedig Hszi Csin-ping (Xi Jinping) kínai elnök pedig a CELAC közösség pekingi találkozóján 250 milliárd dollárnyi kínai tőkét ajánlott fel, amit 2025-ig juttatnának a térségbe, az OECD legújabb elemzésében az áll, 2003 óta összesen 110 milliárd dollár kínai tőke áramlott a térségbe. A csillagászati összegeket persze megalomán ötletek kísérték. 2013-ban Nicaragua egy 40 milliárd dolláros beruházást jelentett be, a kínai tőkéből épített hajózási útvonal a Panama-csatornával azonos funkciót látna el. Brazília és Peru kínai tőkéből az Atlanti- és a Csendes-óceánt összekötő vasútvonal építését kezdeményezte, de csatornát építene Kolumbia is. Ahogyan azonban arra a Boston Egyetem tavalyi tanulmánya felhívja a figyelmet: bár kínai cégek egyre nagyobb összegben fektetnek be a térségbe, a stratégiai infrastrukturális beruházásokban az első kapavágás még sehol nem történt meg.
