Earhart igazi feminista ikon volt már életében is. Ő volt az első nő, aki egyedül átszelte repülőgéppel az Atlanti-óceánt, és számos egyéb rekord is a nevéhez fűződik. Ő azonban többet, a legtöbbet akarta, a hosszú távú repülés koronagyémántját. Nem csupán „az első nő” akart lenni, aki elér valamit, hanem az „első ember”, aki nagyjából az Egyenlítő mentén körülrepüli a földet. E kísérlet az életébe került, egyúttal rejtélyes eltűnése járult hozzá leginkább az őt máig körüllengő misztikumhoz.
Először 1937 márciusában kísérelte meg a földkerülést. Akkor Earhart és három társa a kaliforniai Oaklandből indultak nyugat felé, és a hawaii Honoluluban szálltak le, hogy javításokat végezzenek az átalakított Electra típusú gépen. Az újbóli felszállás közben azonban defektet kapott a kerék, és maga a repülő is megsérült, így le kellett fújni a repülést, a gépet pedig hazaszállították javításra. A végzetes utazás néhány hónappal később ugyancsak Oaklandből indult, de ezúttal az ellenkező irányba, kelet felé repültek. Miami érintésével Dél-Amerika felé vették az irányt, majd az Atlanti-óceánt átszelve Észak-Afrikát keresztezték a Szahara felett. Ezután az Arab-félsziget következett, majd India, Indokína, a mai indonéz szigetvilág, Ausztrália, Pápua Új-Guinea és az út további része rejtély. A 42 ezer kilométeres út nagy részét sikeresen teljesítette, de a neheze még hátra volt: 7000 kilométer a Csendes-óceán felett.
Nem egyhuzamban akarták ezt a távot teljesíteni, a két kilométer széles és 500 méter széles (tehát zsebkendőnyi) Howland-szigeten akartak leszállni, amely 4113 kilométerre volt felszállási helyüktől. Ott várta őket az amerikai parti őrség egy hajója, az Itasca, amelynek feladata az üzemanyag és az ellátmány pótlásán felül a navigáció segítése lett volna. A GPS korában szinte elképzelhetetlen, hogy milyen nehéz lehetett a nyílt óceán felett, mindenféle vizuális útjelző nélkül meghatározni a repülőgép pozícióját. Ezt úgy igyekeztek segíteni, hogy az Itasca rádiójeleket sugároz a repülő felé, amelynek irányát Earharték az antenna forgatásával lokalizálják. Ez azonban nem sikerült, az Electra eltévedt. Earhart egyre kétségbeesettebben jelentette folyamatosan a rádión, hogy fogy az üzemanyag, de ő nem hallotta a hajó válaszait. Végül helyi idő szerint július 2-án délelőtt 8.43-kor érkezett az utolsó rádióüzenet Earharttól.
Azonnal megkezdték a keresését, amelybe az amerikai parti őrségen kívül a haditengerészet is bekapcsolódott. Összesen négymillió dollár amerikai közpénzt költöttek el a keresésére, eredménytelenül. Végül másfél évvel később eltűntként halottá nyilvánították. De története ezzel korántsem ért véget, az embereket csak még jobban érdekelni kezdte sorsa, a sajtó pedig mindent megtett, hogy kiszolgálja ezeket az igényeket. Hamarosan elméletek egész sora született arról, hogy mi is történhetett az aviátorral és másodpilótájával.
Az nem tűnt elég érdekesnek, hogy simán lezuhantak, és a gép maradványaikkal együtt nyomtalanul elsüllyed a több ezer méteres mélységbe. Sokkal izgalmasabb volt az a feltételezés, miszerint Earhart talált egy leszállásra alkalmas szigetet, amelyen sikeres kényszerleszállást hajtottak végre, és akár éveken keresztül is életben maradhattak. Sőt voltak, akik szerint a japánok fogságába estek, és egy fogolytáborban haltak meg később. Ezt bizonyítandó nemrégiben a History Channel is bemutatott egy japán fotót, amelyen állításuk szerint (természetesen apró, kivehetetlen alakokként) a foglyul ejtett Earhart és navigátora látható, ráadásul a pilótanő még háttal is ül. Ez persze egyébként sem bizonyítana semmit, de csakhamar ki is derült, hogy a képet két évvel Earhart eltűnése előtt készítették.
Noha a hivatalos amerikai keresés semmiféle fizikai nyomot nem talált, három évvel később egy brit expedíció emberi maradványokra bukkant a Howland-szigetről több száz kilométerre délkeleti irányban lévő Nikumaroro-szigeten, írja a Washington Post. A britek először egy koponyát találtak, ezután átkutatták az egész szigetet az esetleges túlélő után kutatva. Találtak több más csontot is, emellett az I. világháború korából származó, az amerikai haditengerészetnél rendszeresített szextánst, egy talán női cipőből származó bőrdarabot, illetve egy üveg Bénédictine gyógynövénylikőrt.
A csontokat egy évvel később vizsgálták meg a halottkémek, de a felfokozott várakozásokat lehűtve azt állapították meg róluk, hogy egy férfihoz tartoztak. Ez a szakvélemény azonban hibás volt, állítja Richard L. Jantz, a Tennessee Egyetem antropológusa, akinek a Forensic Anthropology (törvényszéki antropológia) című szakfolyóiratban közölt tanulmánya talán pontot tehet az Earhart eltűnése körüli majdnem nyolcvanéves rejtélyre. Jantz érvelése szerint, amikor a talált 13 csontot a Fidzsi-szigeteken a halottkémek megvizsgálták (és férfiként határozták meg), a törvényszéki oszteológia (csonttan) még nagyon gyerekcipőben járt, így könnyen előfordulhatott, hogy tévesen állapították meg az illető nemét.
Sajnos a csontok az 1941-es vizsgálat után elvesztek, pedig egyébként meglehetősen egyszerű lenne a rutinszerűen végzett DNS-tesztek korában meghatározni eredetüket. A leletek hiányában a jelenkori antropológusok is csak negyvenes évekbeli kollégáik méréseire (és nem következtetéseikre) tudnak hagyatkozni. Jantz a talált csontok méreteit betáplálta egy speciálisan a testméretek alapján történő nem- és eredetmeghatározásra írt számítógépes programba. Earhart valós testméreteiről meglehetősen pontos adataink vannak, hiszen a harmincas években talán a leghíresebb nő volt Amerikában, mindenhova fotósok százai követték. Így rengeteg fotó készült a legkisebb porcikájáról is, emellett pedig pilóta- és autóvezetői jogosítványába is feljegyezték testmagasságát, súlyát.
Az analízis azt az eredményt hozta, hogy Earhart testméretei jobban ráillenek a talált csontokra, mint a kontrollcsoportként használt, véletlenszerűen kiválasztott emberek 99 százaléka. Magyarul a csontok pont akkorák, mint amelyek Earharté lehettek. Az legalábbis biztos, hogy a térségben dokumentáltan eltűnt személyek közül csak Earhart testalkatára illenek a méretek.
Ezek az eredmények az utóbbi évek antropológiai szakvéleményeinek sorába illeszkednek, így lassan szakmai konszenzus alakul ki arról, hogy a nikumarorói csontok valóban Earhart maradványai. Ezzel, ha minden igaz, Amelia Earhart eltűnésének rejtélye lassan megoldódni látszik. Természetesen cáfolhatatlan bizonyítékként az szolgálna, ha találnának még maradványokat a Nikumaroro-szigeten. Erre tavaly nyáron már tettek is kísérletet, amikor halottkereső kutyákkal vizsgálták át a szigetet, de újabb csontokra nem bukkantak. Úgy tűnik, a britek 1940-ben túl jó munkát végeztek.
