Tettlegességig fajuló incidens az elszakadt Koszovó szuverenitásának figyelmen kívül hagyása miatt; a NATO 1999-es, Kis-Jugoszlávia elleni légi háborújának agresszióként való emlegetése; amerikai lopakodó harci gépek lelövése mint legendába illő hőstett; vagy éppen a lebombázott, majd újjáépített egykori jugoszláv ikon, a messziről látható, impozáns avalai tévétorony, mely mai létével a dac tárgyi jelképe lehetne. Már 19 év telt el az Egyesült Államok vezette szövetség ENSZ-felhatalmazás nélküli fegyveres intervenciója óta, de az évfordulót többségében ma is ilyen szellemben éli meg Szerbia.
Miközben a belgrádi amerikai nagykövet menekül a majd két évtizeddel ezelőtti eseményekkel őt szembesítő szerb tévéstáb elől, a pancsovai hídhoz közeli kultúrház színpadán a NATO-bombázások 88 gyermek áldozatáról emlékeznek meg. Gyerekkórus, versmondók, a régi korok bárdjainak stílusában az eseményeket improvizált szerb népzenei aláfestéssel felidéző dalnok, majd beszédmondók sora (köztük egy itt második otthonra lelő kanadai újságíró és az egykori „lopakodólövők” parancsnoka, a székely Dani Zoltán ezredes), akik feltörlik a padlót az észak-atlanti szövetséggel és az Egyesült Államokkal. A mozivásznon pedig film pereg háborús visszaemlékezésekkel, romokkal, a NATO által „járulékos veszteség”-nek betudott gyermek áldozatok szörnyű sebek csúfította apró holttesteivel. A vendégek között pedig ott ül az orosz nagykövet, aki alighanem érdeklődve hallgatja a nagyon is jellemző helyi interpretációt: a színpadon egy orvosnő a 78 napos háborúnak tudja be, hogy Oroszország is „felébredt” a Nyugat valódi szándékait illetően.
De van más jellemző példa is. Az Európában állomásozó amerikai csapatok parancsnokával nemrégiben az orosz befolyás kapcsán összeszólalkozott védelmi miniszter, Aleksandar Vulin a támadások megindításának napján, március 24-én a laktanyáiról ismert Banjica negyedben lévő lebombázott kórháznál tartott megemlékezésen vett részt. A koszorúk szerb nemzetiszín szalagján is ott a cirilicával írt tanúságtétel, hogy ami itt történt, a „NATO agressziója” volt.
A Nyugaton a koszovói albánok függetlenségi mozgalmának brutális eltiprására tett szerb kísérlet meggátlását célzó „humanitárius intervencióként” magyarázott NATO-hadművelet itteni emlékezete minden kétséget kizáróan súlyos tehertételként nehezedik a Balkán euroatlanti integrációját kiteljesíteni, az orosz befolyást felszámolni kívánó amerikai törekvésekre. Mert míg Aleksandar Vucic államfő látszólag nyitott az európai uniós tagságra, katonai-biztonsági téren – a szavazók többségének véleményét figyelembe véve – Moszkvával van egy hullámhosszon. Szerbia különleges helyzete miatt így bizonyosan más megközelítést kíván az amerikai diplomáciától, mint a többi kelet-közép-európai ország, ahol Oroszország inkább fenyegetésként jelenik meg a történelmi tapasztalatban. Hogy milyet, azt nehéz megjósolni, mindenesetre beszédes, hogy a Trump-kormányzat külügyminisztériumának a mitrovicai incidens (Szerbia Koszovó-ügyi kormánytagja engedély nélkül lépte át a határt, mire albán kommandósok elfogták, majd kitoloncolták) kapcsán kiadott közleménye hangsúlyosan nem állt senki pártjára. Érdekes opciót kínál az egyik benzinkút újságosstandjára kirakott bulvárlap címlapja, miszerint új nemzetbiztonsági tanácsadója, John Bolton révén az amerikai elnök azt üzeni: ha Belgrád szakít Putyinnal, cserébe megkapja Kosovska Mitrovicát (Koszovó északi, szerblakta részét) és Republika Srpskát (a boszniai szerb alakulatot).
