Külpolitika néven futtatták a gazdaságdiplomáciát Szijjártó Péterék

Mi az unortodoxia világméretűvé tágítása? Szijjártó Péter külügyminiszter keleti nyitásos uniós kardcsörgetése. Plusz migránsellenesség.

„Brüsszelt” és „Berlint” ellenségképként állítja be, ezzel pedig Jeszenszky Géza szerint több, stratégiai fontosságú területen is meggátolta a közös fellépést.

Ide sorolható éppen a kormánypropagandában diadalmenetként ábrázolt menekültválság is. „Mivel a kormány kommunikációs célokra használta fel a válságot, és nem volt hajlandó a kompromisszumra, a vita elmérgesedett. A megoldáshoz nélkülözhetetlen közös fellépésre ezért csak jóval később kerülhet sor” – mondta. Jeszenszky szerint teljes nonszensz, hogy a kormány előszeretettel beszél a „hanyatló Nyugatról”.

„A magyar gazdaság az Európai Unióba integrálódott. Ha a Nyugat hanyatlik, akkor mi is” – mondta az egykori külügyminiszter.

Az új típusú „kalmárdiplomácia” húzóágazatai a 2013-ban meghirdetett keleti, majd a két évvel később elindított déli nyitás politikája volt. Ezek lényege nagyjából annyi lett volna, hogy növeljük a kereskedelmünk mértékét az Európán kívüli, gyorsan fejlődő ázsiai, afrikai, vagy éppen latin-amerikai államokkal. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) számaiból úgy tűnik, néhány ország esetében a kivitelünk szépen növekedett, Kínába például tavaly 735 milliárd forintnyi árut adtunk el, miközben 2012-ben ez a szám még csak 407 milliárdon állt. Az Orbán-kormányok kiemelt partnerként kezelték Törökországot is, és itt is jól teljesített a magyar külkereskedelem, 2012-ben még 351, tavaly viszont már 582 milliárd forintnyi termék érkezett a törökökhöz Magyarországról.

A kormánynak ugyanakkor nem volt szerencséje abból a szempontból, hogy pont akkor jelentette be a nagyszabásúnak tervezett keleti nyitását, amikor Oroszország és a Nyugat súlyosan összeveszett Ukrajna miatt, az ebből fakadó szankciós politika pedig az oroszok felé irányuló magyar kivitelt is gallyra vágta. Jelenleg úgy tűnik, bár összességében Magyarország többet exportál az Európán kívüli világba, mint a Fidesz-kormányzás elején – ez már csak a világválság véget érése miatt is természetesnek tűnik –, a kontinensünkön belülre irányuló kivitel mértéke nagyobbat nőtt. És bár összességében tavaly a kivitelünk ismét csak növekedett, elemzők már számtalanszor felhívták rá a figyelmet, hogy alapvetően a hazánkban termelő multinacionális vállalatok húzzák felfelé a számokat. Vagyis ebből a szempontból igencsak nagy jelentősége van annak, hogy az Audi egy adott évben éppen mennyi autót tud eladni Kínába.

Sajnos magyar termékekkel nem állunk ilyen jól. A nyitási politikát ideális esetben hasznos lett volna, ha megelőzi valamiféle stratégia elkészítése, az afrikai, vagy éppen ázsiai igények felmérése, hogy kiderüljön, egyáltalán mivel érdemes házalni. Sajnos ebben a pillanatban úgy tűnik, magyar részről hiányoznak a versenyképes termékek, az élelmiszeripar pedig ugyan tud jó színvonalon termelni, de sajnos egyelőre lehetetlennek tűnik az olyan mennyiségű termelés, hogy egy Kína méretű piacra valóban be tudjunk törni vele. 

Persze tervek vannak, hiszen Iránban például buszokkal kezdtünk házalni, ám az minimum kétséges, hogy a Széles Gábor-féle Ikarus végül tényleg leszállít majd 400 járművet, ahogy arról elméletileg szó volt. Merthogy erről aláírt szerződés nincs, ráadásul jellemző, hogy a nagyobb halak – akik tényleges, külkereskedelmi szempontból is értékelhető volumenű termelést végeznek – gyorsabban is mozdultak.

A Scania például alvázakat szállít majd egy helyi cégnek, több mint ezret, ráadásul egy saját buszgyártó üzem kiépítését is elkezdte az Iránnal szembeni nemzetközi szankciók feloldása után; a Renault szintén együttműködési megállapodást írt alá az egyik iráni gépjárműgyárral. Hasonlóképpen nehéz elképzelni, hogy Egyiptom számára százas nagyságrendben szállítsunk vasúti kocsikat, miközben évekkel az IC+ projekt szolnoki megkezdése után 2-t, azaz kettő darabot sikerült üzembe helyezni. Úgy tűnik, a nyitási politikát félig-meddig a kormány is elengedte, ugyanis az utóbbi hónapokban rengeteg kereskedőházat zártak be, noha a teljes hálózat kialakítása milliárdokat emésztett fel.

Ami a biztonságpolitikát illeti, a második és harmadik Orbán-kormány időszakában drámai változások következtek be a világpolitikában, ráadásul olyan térségekben, melyek békétlensége közvetlen hatással van Európára, így hazánkra is. A kabinet jól elkülöníthető választ adott ezekre. Míg a 2011-es úgynevezett „arab tavaszt” követő közel-keleti eseménysort, főként a 2015-ben a balkáni útvonalon, Magyarország érintésével megindult migrációs hullámot politikája és kommunikációja fókuszába helyezte, addig a másik, talán még jelentősebb változást, a Nyugat és Oroszország viszonyának „hidegháborússá” válását – az ukrán válság 2014-es kirobbanása nyomán – nyilvánosan szinte tudomásul sem vette.

Ezt jól mutatja, hogy a migrációra válaszul az egykori vasfüggönnyel vetekedő, 175 kilométeres „ideiglenes biztonsági határzár” épült ki 2015-től a déli határon, különös tekintettel a szerb–magyar határszakaszra. Ezen felül a védmű őrzésére Közös Akarat fedőnéven kezdetét vette és azóta is tart a honvédség és a rendőrség művelete, mely a rendszerváltás óta a magyar fegyveres testületek legnagyobb éles bevetésének számít. Az erőfeszítés nagyságát mutatja, hogy 2017 novemberéig mintegy 280 milliárd forintot költöttek el rá.

A migránsokkal szembeni itthoni intézkedésekkel párhuzamosan a kormány a kérdést a nemzetközi fórumokon is összekötötte a terrorizmussal, mondván, a beérkező tömegek soraiba a Szíria és Irak területének nagy részét elfoglaló Iszlám Állam (IÁ) és más iszlamista szervezetek harcosai is beférkőztek, akik Európában támadásokat hajtanak végre. Ennek nyomatékosítását szolgálta, hogy 2015-ben Magyarország újabb, az Egyesült Államok vezette nemzetközi katonai intervencióban vállalt szerepet: a kurdisztáni Erbílbe százötven honvédet küldtek az Iraki Kiképzés-biztosító Kontingens (IKBK) keretébe, az IÁ ellen harcoló pesmerga harcosok kiképzésére, illetve az ennek helyt adó létesítmények őrzés-védelmére.

Hiába azonban az euroatlanti rendszer déli szárnyának történéseit kihangsúlyozó magyar politika, Budapest NATO- és EU-tagként nem vonta, nem vonhatta ki magát a keleti vonatkozású fejlemények, a fokozódó nyugati–orosz szembenállás, az „új hidegháború” hatása alól sem. Vagy ahogy 2015-ben a kormányfő által is fogadott magyar származású amerikai stratéga, George Friedman frappánsan fogalmazott, „Magyarország nem maradhat ki az új antantból”.

Ez akkor is igaz, ha figyelembe vesszük, hogy Orbán Viktor a nyugati bírálatokkal dacolva a szövetségesek közül a legtöbb személyes találkozót mutathatja fel az elmúlt évekből Vlagyimir Putyin orosz elnökkel; továbbra is érvényben van az ukrán válság kitörésének jószerével az előestéjén aláírt államközi egyezmény a Paks 2 atomerőmű 12,5 milliárd eurós felépítéséről; a Honvédelmi Minisztérium pedig ahelyett, hogy igyekezne gyorsan megszabadulni a régi haditechnikai függéstől, Oroszországba küldte nagyjavításra szovjet-orosz gyártmányú Mi–17-es és Mi–24-es helikoptereit.

Az „oroszbarát” magyar „különutasságot” az is árnyalja, hogy a harmadik Orbán-kormány az észak-atlanti szövetség nyilvánvaló oroszellenes intézkedéseinek részeként a szovjet csapatok 1991-es kivonása óta először járult hozzá külföldi – amerikai – csapatok kvázi állandó, igaz kis létszámú és rotációs jelenlétéhez az Atlanti Eltökéltség hadművelet keretében, valamint Székesfehérvárra befogadta a NATO Erőket Integráló Elem (NFIU) fantázianevet viselő parancsnokságot.

Ha lassú tempóban is, de Budapest vállalta amerikai nyomásra azt is, hogy végrehajtja a védelmi büdzsé nagymérvű emelését, amely így a tervek szerint 2014-re eléri a GDP két százalékát.

###HIRDETES###