A bíró arra alapozta az ítéletet, hogy a számos kiszabott halálos ítélet közül csak igen keveset hajtanak végre, ezáltal maga a kivégzés mint procedúra embertelen és önkényes az állam részéről. „A túlzó és kiszámíthatatlan halasztások miatt a halálbüntetés olyan rendszere alakult ki, ahol a sok száz halálra ítélt személy közül csak keveseket végeztek ki vagy fognak kivégezni. Önkényes tényezők – például a bűncselekmény jellege vagy az ítélet kiszabásának időpontja –, nem pedig legitim indokok alapján döntik el, hogy valakit kivégeznek-e” – írta Cormac J. Carney bíró az ítéletben. A bíró ezt a gyakorlatot nemcsak önkényesnek, hanem egyúttal embertelennek is minősítette.
A bíró arra is emlékeztetett, hogy Kalifornia államban az elmúlt 35 évben – a halálbüntetés bevezetése óta – több mint 900 embert ítéltek halálra, de ebből csak 13 ítéletet hajtottak végre. Nem ez az első eset, hogy egy bíróság embertelennek ítélte a siralomházban való várakozást. Korábban az Emberi Jogok Európai Bírósága is ügy döntött egy kiadatási ügyben, hogy bizonyos körülmények között embertelen bánásmódnak számít, ha valakinek évekig kell várnia a kivégzésére.
Egy másik amerikai bíróság 2006-ban pedig úgy ítélt, hogy a halálbüntetés azért alkotmányellenes, mert túl nagy a veszélye annak, hogy a méreginjekcióval való végrehajtás során túlzott szenvedés érheti az elítéltet. A mostani ügyet egy 1994-ben halálra ítélt ember indította a kaliforniai San Quentin börtön igazgatója ellen. A felperesre, Ernest Dewayne Jonesra egyébként azért szabták ki a legsúlyosabb büntetési tételt 1994-ben, mert megerőszakolta és megölte barátnőjét.
