Hová lettek az „ébredő oroszlánok”?

A korábban reménykeltő afrikai fejlődést a belső problémák mellett Kína lassulása is hátráltatja.

A XXI. századra egyértelművé vált, hogy az államok közötti harcok lényegét hamarosan az ivóvíz feletti uralom határozza meg. A vízért folytatott küzdelem Afrikát sem fogja elkerülni, sőt pár évvel ezelőtt mindez már látványos formát is öltött Egyiptom és Etiópia főszereplésével. Emlékezetes, három évvel ezelőtt Etiópia vízi erőmű építésébe kezdett a Níluson, amit természetesen Egyiptom nem hagyott szó nélkül. A helyzet odáig fajult, hogy Murszi elnök akár katonai támadás lehetőségét is kilátásba helyezte, ha az erőmű megépítésével egy csepp vízzel is kevesebb jut Egyiptomnak a Nílus vízhozamából. A felek végül Szudánnal együtt tavaly hoztak tető alá a Nílus vizének szabályozásáról szóló megállapodást. Egyiptom ugyanakkor kilenc másik országgal osztozik a nevezetes folyón. Még nem tudni, hogy a jövőben mely másik nagy afrikai vizek mentén alakulnak ki hasonló nézeteltérések.

Becslések szerint 2025-re ugyanis 27 afrikai állam, azaz a kontinens országainak fele vízhiányossá válik, pedig a Föld vízkészletének 25 százaléka Afrikában található. A vízkészlet elosztása okán államok közötti fegyveres összecsapás egyelőre még nem tört ki, ám aggasztó, hogy a legtöbb országban – különösen a szubszaharai térségben – az a kevés víz is jórészt fertőző. Nem ritka, hogy a családok az esőzések után megmaradó pocsolyák vizét használják fel, ráadásul ugyanazt a vízmennyiséget főzésre, mosásra és tisztálkodásra egyaránt. A szennyezett víz nyilvánvalóan a kórokozók melegágya, Fekete-Afrikában évente 3,5 millió áldozatot követelnek a tífusz, a malária és a kolera pusztító járványai.

A legfontosabb az infrastruktúra kiépítése lenne, ami nemcsak a higiénia növelését és az egészségesebb életvitelt tenné lehetővé, de a betegellátást is javíthatná. Kórházak ugyanis vannak, de nem csak eszközökből és képzett orvosokból van hiány, a legtöbb intézményben még ivóvíz- és áramellátás sincs. Az infrastrukturális elmaradottság ellenére vannak elfogadható körülmények között működő magánklinikák, a patikákban pedig a minőségi gyógyszerek széles választéka található meg, de a sokszor napi egy dollárból tengődő családoknak mindez megfizethetetlen.

A szegény és kilátástalan milliók körében terjed a radikális iszlamizmus – különösen a Maghreb- és a Száhel-övezet országaiban –, amelynek virágzása az al-Kaida áttelepült terroristasejtjeivel vette kezdetét. Az elsőként megerősödő as-Sabáb mára Szomália jelentős részét elfoglalta, az általa megszállt területeken pedig saját államot működtet. A szervezet tevékenysége még a helyiek ellenállásán sem akadt fenn, sőt a lakosság igényeinek szem előtt tartásával a hivatalos mogadishui kormánynál jobban működő alternatívát kínál a többség számára. A harcosok toborzásához ráadásul kemény propagandaeszközöket sem kell bevetnie a szervezetnek, terroristának lenni ugyanis jövedelmező, a béren kívül még a kiházasítás is garantált.

A nigériai Boko Haram, a szomáli as-Sabáb vagy az Iszlám Állam líbiai ágának megerősödését persze segítette az „arab tavasz” is. Az egykori diktátorok ugyanis felvették a harcot a terrorcsoportokkal, ám bukásukkal a rendszerváltásra készülő államok öszszeomlottak, az erőszak ellen pedig nem tudnak ütőképes erővel fellépni. A sejtek emellett akár néhány dollárnyi bevételből is képesek magukat fenntartani. Többnyire tíz-tizenöt fős csoportokban működnek, emiatt viszont a hagyományos módszerek – mint a pénzügyi források elvágása vagy a vezetők likvidálása – nem segítik a felszámolásukat.

Némi pozitívumnak számít viszont, hogy a korábban óriási méreteket öltő szomáliai kalózkodás mára visszaszorulni látszik. Leginkább a dróntechnikának és az elrettentő műveletek hatékonyságának köszönhető mindez, bár a sikerhez hozzájárult a tevékenységükre bevételi forrásként tekintő szomáliai hadurak bukása is.