Sűrűsödnek a napok, amikor sötétben indulok és érkezem is haza, ráadásul a razziákon fényes nappal is elvárják a kerékpár tökéletes felszerelését, amibe ugye a 150 méterre elható lámpa is beletartozik.
De mint sok mindenki más, én sem azért választom a legköltséghatékonyabb közlekedési eszközt, hogy aztán minden rá való mütyürkére egyenként ezreket elköltsek.
Van, amin nem lehet spórolni, de lámpában van azért egy árspektrum. A legolcsóbb gumimajmok 299 forintba kerülnek per darab (nyilván árva kínai gyerekek rakják össze 3 forintos órabérben), a következő lépcsőn viszont már a kétezres szilárd szerkezetűek állnak – és ez utóbbiak is bezony elhasználódnak.
Tehát ilyen gumimajmot használok pár éve már, és mivel ekkora árkülönbség van ez és a „ketájok” közt, párat már – bevallom – kihajítottam, az érintkezés adta meg magát elemcsere után. Most viszont elértem egy kritikus szintet, mert gyanítottam, hogy néhány kidobás idő előtti volt: totál műszaki analfabétaként is fogtam magam, és átnéztem, az elemcsere után miért csak úgy ímmel-ámmal villog a gumimajom. A tapasztalat az volt, hogy amint kimozdítja az ember a kis elemkorongot (100 forint per darab), az újat már nem tudja úgy visszailleszteni, hogy az megbízhatóan üzemeljen. Az volt az oka, hogy ezek az elemházak kicsit nagyobbak, mint kellene, lötyörésznek benne az elemek, nem szorítja semmi őket a fényadó szerkezethez.
Ugye más is fogyaszt tejet? Nem, nem keveredett ide egy fogyasztóvédelmi írásunk, egész egyszerűen egy kiürült tejes kartondoboz darabkájából vágtam le ollóval egy kis darabkát, és ezzel béleltem ki az elemházat. Azóta makulátlanul működik a 300 forintos gumimajmom, én pedig nagyon örülök a burámnak, hogy nem szántam rá magam megint egy 2×2000 forintos első-hátsó szett megvásárlására.
