A balsors kertjéből a hegyek kedvébe

Hallottak már olvasóink olyan blueslemezt, amin nincs gitár? Illetve hallottak már olyan magyar zenét, ami hangulatában leginkább a Wowenhandre, illetve a Sixteen Horsepowerre emlékeztet, vagyis egyszerre dark-neocountry, sámánblues, neofolk, avantgárd, és mindezzel együtt fülbemászóan romantikus és lírai? A 2012-ben alakult Terra Profonda (Mély Föld) együttes második lemezét, a For the Sake of the Mountainst a Vas megyei Sitke Kálvária kápolnában rögzítette (a neogótikus épület egyébként a zenének köszönheti fennmaradását, érdemes utánaolvasni a történetének).

A For the Sake of the Mountains alapvetően akusztikus lemez, a különleges hangzás a tordasi születésű népzenész, Kiss Krisztián (koboz, ír buzuki, tenorszaxofon), a dzsesszvilágból érkező Szabó Mátyás (basszusgitár, nagybőgő), és a palermói származású énekes-dalszerző, Vincenzo Lo Buglio fantáziáját dicséri – hozzá kell tenni, hogy koncerteken azért előkerül a gitár meg némi ütőhangszer is, de a legújabb album meghatározó kísérőhangszerei valóban a koboz és a nagybőgő.

Ezért a lemez nem is igazán blues, bár kétségkívül közelebb áll annak gyökereihez, vagyis a Mississippi-deltához, mint sok nagyszínpadra szánt, bluesalapú rockzene, már csak azért is, mert Lo Buglio ugyanolyan hallható könnyedséggel megy le a pincébe – nem gombát, hanem basso profondót, vagyis a basszusból is a legmélyebb fekvést csipegetni –, mint Tom Waits.

Ebben a fekvésben egyébként nagyon kevesen érzik magukat természetes otthonossággal minálunk (az operaénekeseket, illetve a death metálosan hörgő frontembereket most a speciális hangképzés miatt nem számítom), leginkább Kátai Zoltán énekmondó jut eszembe a maga szíveket rezgető „szubbasszusával”.

Olyan muzsika ez, melyre lelki szemeink előtt egyaránt buzgón bólogatnak és révülnek az ültetvények mellett tüzet rakó, bánatos feketék, a sivatagi forgódervisek, a keleti sztyeppék sámánjai, vagy napjaink táncházba és templomba egyaránt járó, régiben újat kereső, kíváncsi lelkei.

Már az első dal, a balladisztikusan sötét Garden of Woe meghatározza a tempót és a hangulatot, amiben léteznünk kell és érdemes, ha bebocsáttatást akarunk nyerni ebbe a korokon és stílusokon átívelő, különleges világba, aztán fölpörget és fölrepít a Glow mágikus körkörössége, majd a címadó tétel, a For the Sake of the Mountains utazós távlatai a finom, lépegetős basszussal, és így tovább az I Heard the Newsig, a kilences zárótételig (majdnem kilencpercnyi önfeledt sámánkodás), ahol még némi csörgővel is meg van támogatva a ritmusszekció, és Lo Buglio áhítatos ön- és hallgatóhergelése nemcsak a kézenfekvő blueselődöket juttathatja eszünkbe, hanem a hányatott sorsú, kultikus rocklegendát, Jim Morrisont is, aki mindig is indián sámán szeretett volna lenni.

De ha ismerhette volna a Terra Profondát, az is lehet, hogy Vincenzo Lo Buglio szeretett volna lenni. Ilyen zenét még nem nagyon csináltak hazánkban, de akinek a fent említett előadók és hangulatok mondanak valamit, illetve aki nyitott az új hangzásokra, ne habozzon, tegyen egy próbát a Terra Profondával.

Terra Profonda: For the Sake of the Mountains. Fonó Music Hall, 2019, Budapest.