A legkorábbi, még tatárjárás előtti Árpád-kori remeteséget sikerült megtalálni, érintetlen, zárt egységként vizsgálható lelőhelyként és kolostortájként, közelebb jutva a rend korai történetének alaposabb megismeréséhez. A pálos szerzetesrend első, és megalakulása szempontjából legfontosabb dokumentuma Pál veszprémi püspök 1263-as látogatása nyomán született levele, amelyben felsorolta a rendhez kapcsolódni kívánó remeteségeket és azok vagyonát. Ebben az első helyen az Insula Pilup Sanctae Helenae szerepel, aminek az azonosítása a kutatók több nemzedékének adta fel a leckét.
A hivatali elírás miatt lineáris módon lehetetlen volt megtalálni ezt a remeteséget, ezért a kutatók is retrospektív módon azonosították, vagyis találtunk egy helyszínt, amelyről a vizsgálatok során kiderült, hogy tökéletesen ráillik a leírás minden eleme, és van hitelesítő leletanyag is
– mondta Papp Attila, a Nemzeti Régészeti Intézet ásatásvezető régésze.
A tavasszal kezdődött kutatást a Veszprém vármegyei önkéntes, Sütő Krisztián kezdeményezte, aki talált egy 1827-es térképet, amelyen a Rudera St. Helena felirat szerepelt a hely megnevezéseként. A középkori falvakra és templomokra specializálódott kollégájával, Kaszás Zsolttal megkeresték a területet, fotóanyagot készítettek, majd értesítették Papp Attilát, innentől már a Magyar Nemzeti Múzeum Nemzeti Régészeti Intézetének vezetése alatt, a Pusztatemplomok kutatása projekt részeként folyt a kutatás. Az eredményes terepbejárás és műszeres kutatás után a területet megtisztították, így jól láthatóvá váltak a templomépület saját omladéka alatt lévő maradványai, valamint látható részként az északi fal mintegy hetven centiméter magas falmaradványa.
A geofizikai mérések szerint egy kis méretű, az Árpád-kori templomokhoz hasonló nagyságú épülethez tartozott, amelynek az omladéka a helyszínen maradt, nem szóródott szét, alapozása feltehetően szintén érintetlen.
A templomot a felszíni adatgyűjtés szerint zsindelytető fedhette. A területét valószínűleg fakerítés övezte, erre utal az omladék megállása a meredély felett egy vonalban, amelynek alsó vonalában sorban kerültek elő az ehhez tartozó szögek. Előkerült egy két részre tört gótikus kulcs is a földhíd szigeti bekötésénél, ahol feltehetően a terület bejárata lehetett.
A helyszín ismeretében értelmet nyert az insula kifejezés is, hiszen az apró kiemelkedést, ahol a templom állt, három oldalról víz vette körül, tulajdonképpen egy mesterséges földhíddal elérhetővé tett, szó szerinti értelemben vett sziget volt.
A kutatók azonosították annak az épületnek a helyét is, ahol feltehetően lakhattak a remeték, akik a helyszűke miatt legfeljebb ketten-hárman lehettek egyszerre a szigeten.
Ez magyarázatot adhat arra, hogy a későbbiekben, a pálos rend virágzása idején miért hagyták el ahelyett, hogy átalakították volna. Egyszerűen nem volt hová bővíteni. Az emléküket a helynévi anyag megőrizte, hiszen a mellette folyó patakot Ilonakúti ároknak, a medret és magát a forrást Ilonaházinak nevezik, és az ide vezető erdei út mellett egy Barát-fa-tető elnevezésű terület húzódik.
Borítókép: A templommaradvány és a remeteség feltárására a tervek szerint a közeljövőben kerülhet sor (Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum)
