Minden más illanás

Kobza Vajk hazánk egyik különleges zeneszerzője és muzsikusa, hangszere a kevesek által ismert arab lant. Nemrég jelent meg Illanás című nyolcadik lemeze, szerzői kiadásban. Előző lemezéről, a Szabó Sándorral közösen készített Ró címűről lapunk Lugas mellékletében olvashattak. Most hosszabban beszélgettünk az éteri hangulatokat megszólaltató, ősi dallamokat újjáélesztő lantművésszel új lemezével kapcsolatban.

A lemez egyik üzenete, hogy az emberi szellem miképpen emelkedik felül a fizikai valóságunk szorításán Fotó: Bach Máté

– Európai zeneesztétika, orientális játéktechnika, kortárs kompozíciós technikák és a régizene hangzásvilága. Ezek határozzák meg a munkásságát a honlapja szerint. Tudását önműveléssel szerezte, és fiatalkora óta olyan úton jár, amin kevesek. Mi vezette idáig?

– Régizenét művelő, népzenét kedvelő közegben cseperedtem fel. Egy ilyen környezet a közvetlen, lélekemelő, őszinte és eleven zene iránti igény alapköveit rakta le bennem. A középkori és reneszánsz zenei hangzások iránti szeretetem megmaradt a mai napig. Zongorán kezdtem zenét tanulni, mint sokan. Majd hamar kezembe került a pengetős koboz, amely a zongorához képest egy teljesen más hangzás- és formavilág. Tetszett. Az ősiséget, egyszerűséget, a históriás énekmondók világát idéző kobozt mégsem éreztem egy idő után elégségesnek arra, hogy kifejezzem azt, ami bennem megszületik. A koboznak megvannak a technikai korlátai, amelynek az egyes részeit lassan le lehet ugyan bontogatni (tapasztalatom szerint Fábri Géza ennek a bontogatásnak az élő mestere), de végül más, hozzá hasonló hangszerben találtam meg azt, amit kerestem. 2000 nyarán kaptam egy lemezt (Jan Garbarek, Anouar Brahem, Shaukat Hussain: Madar), és azonnal a hatása alá kerültem. Anouar Brahem Franciaországban élő tunéziai údművész, az arab lant mestere (az arab vagy mór lant az európai lantok őse). Az ő világát hallva határoztam el, hogy údon fogok tanulni. Itthon akkoriban nem lehetett kapni ilyen hangszert, egy apróhirdetésen keresztül szereztem meg első lantomat, egy bazári, borzalmas hangú instrumentumot. Mégis madarat lehetett volna velem fogatni, mikor magamhoz szorítottam. Tanárom nem volt, döcögve bontakozott ki a szerelem. Igyekeztem másolni a lemezeken hallottakat, de eleinte ez nem sokra vezetett. Évekig jártam egy bécsi lemezboltba arab lantos CD-kért, amilyeneket itthon akkor nem forgalmaztak. 2006-ban és 2007-ben is jártam Törökországban. Egyik, több hónapos utamon kaptam vissza egy olyan emléket, lélekrészt, ami hozzásegített, hogy gyakorlatban is eljussak a keresett zenei kifejezés felé. Első utam során eljutottam a szír határ mellett fekvő ősi városig, Harránig. Ismerősnek tűnt. Ez az utazás mindenképpen válaszutat jelent az életvonalamon.

– Úgy tűnik, azon muzsikusok közé tartozik, akik valahogy a popszakma mellett, egy párhuzamos világban élnek. De ez egy aktív és létező világ, annak ellenére, hogy a többség mit se tud róla. Közben azt olvassuk honlapján: „Munkájának s koncertjeinek egyik legfontosabb szellemi útjelzője a bennünk élő Végtelen megidézése.” Sokfelé jár: hol és miként fogadják a zenéjét?

– Óriási igény van az önmagunkba, a befelé vezető-figyelő muzsikára, sokan viszont nem jutnak el a felismerésig sem, mert nem találkoznak vele. Ebben azért óriási felelőssége van (volna) a médiának. A városokban és azok vonzáskörében élő emberek nagy részének hallójáratára jókora túlterheltség a jellemző. Óriási az alapzaj, a hangszennyezés. A csend egy zavaró, fura lénnyé vált a zakatoló civilizációban. Úgy gondolom, hogy a nem zeneipari gyárszalagon kifutó zene ­mélységeit, magasságait meghódítani vágyók számára elengedhetetlen a zajnélküliség. Egy valódi, magasabb szintű zeneélményt befogadó generációt kellene életre hívni. Ez (ön)nevelés kérdése is. Aki erre a témára bővebben kíváncsi, ajánlom figyelmébe Szabó Sándor zenész kollégám és előttem járó mesterem könyvét (A zene metafizikája), illetve Szabados György zeneszerző írásait. Minden második embertől, aki rátalál a zenémre, megkapom: nem is tudta, hogy létezik ilyen jellegű-minőségű zene itthon. Pedig nem én vagyok az első és nem is az egyetlen hazánkban, aki az orientális-tradicionális zenét a jelenen keresztül és az improvizatív zene irányából közelíti meg. Sőt. Mégis, eddig periferiális volt ez a szellemi megközelítés a hazai zenei palettán. Az bizonyos, hogy a magyar népzene ősi rétegeiben megtalálhatók a tőlünk keletebbre eső népek zenéjének párhuzamai. Bartók erre is ráérzett. Nem véletlenül gyűjtött óriási hanganyagot Anatóliában, jó pár hasonlóságot kimutatva magyar dallamokkal. Lásd: Yürük énekek – Fehér László lovat lopott (kenyheci népballada). Jómagam is több magyar népdal hangsorokra bontása közben eszméltem rá, hogy – persze nagyobb szabadsággal, de – előadhatók makám stílusban. Szabó Sándor ebben is egy lépéssel előttem járt, nagy tudója lett a témakörnek. Modern magyar keleti zene néven honlapot is készített, kutatásait és eredményeit lejegyezve, amelyeket 2013-ban mutatott be először Azerbajdzsánban egy keleti zenei ­konferencián, és amelyből szintén készült könyv (Zenélő őskelet, 2015). Az ő majdnem négy évtizedes munkássága számomra szellemi iránytű. Örülnék, ha még többen felfedeznék. Hallga­tóim száma itthon folyamatosan bővül, bár eddig leginkább külhoniak találták meg a zenémet. Leginkább ott, ahol máig a tradíció része az úd.

A lemez egyik üzenete, hogy az emberi szellem miképpen emelkedik felül a fizikai valóságunk szorításán
Fotó: Bach Máté

– Az Illanásnak körülbelül fele saját dal, fele tradicionális átdolgozás. Hogyan állt össze az anyag?

– Régóta szerettem volna egy olyan hanganyagot, ahol a saját ­szerzeményeim mellett egy-két számomra kedves népi és régizenei dal is feldolgozásra kerül. Ahol a hangzásvilág, a hangszerelés időtlen, mégis leginkább a jelent érinti. Nagy hálával és köszönettel gondolok a közreműködőkre, akik hozzájárulnak az Illanás teljességéhez. Bakai Márton hegedűvel, Bolya Bors klarinéttal, Major Balázs uduval, ütőhangszerekkel, Murányi Norbert perzsa szantúrral, Pengő Csaba nagybőgővel, Szabó Sándor mester pedig ez alkalommal ambiens atmoszférával gazdagítja a lemezt. A hanganyagot Heidrich Roland jó barátom és zenész kollégám rögzítette és keverte. A dalokat egytől egyig údon írtam vagy dolgoztam át. Bár egy-két számban hallható helyenként rögtönzés, az egész lemez megírt témákra épül fel. A lemezzel Mikes Kelemen (Rodostói meditáció, Csillag hull Zágon felett) és Csontváry (Egy éj Selmeczen, Napúton, Egy óriás Baalbekben) előtt is tisztelgek. Selmecbánya az egyik legkedvesebb városom, egyik ősöm is onnan származik, és ott kértem meg a feleségem kezét. Van még legalább egylemeznyi anyagom, ami folytatása lehet az Illanás lemeznek. Bízom benne, hogy belátható időn belül sor kerülhet a felvételre.

– A lemezen ez olvasható: „Az ember zörgő malomkerekek táncát járja. Pedig csak egy villanás lenne világunkat megigazulva itt hagyni. Most kőemberek virrasztanak. Minden más illanás.” Ezzel a gondolattal ajánlja Csoma fiának az albumot. Hogyan látja: képesek leszünk az ősi tudás vágyát, a kereső ember szellemiségét átadni utódjainknak?

– Hogy egy nagy gondolkodót idézzek: „Lelkileg úgy kell hozzáállnunk az emberiség fejlődéséhez, hogy minden új keletkezésében meglátjuk: az, amit valaha megalkottak, rommá válik, de tudjuk, hogy a romokból új élet sarjad.” Számomra arról (is) szól az Illanás, hogy az emberi szellem miképpen emelkedik felül a fizikai valóságunk szorításán. Nehezebb pillana­taimban a lemezen való belső és külső munka adott hajtóerőt és világosságot. Erre írtam a lemez kísérőjében a fent megemlített szövegemet. A felvételek végére kristályosodott ki: az élet élni és teremteni vágyása az egyik legnagyobb mágikus akarat, ami csak létezik. S ha most a világban javarészt sötétség dúl is, hamarosan újra felkel a Nap! Mindig felkel a Nap!