– A járvány talán épp a zenekultúrát sújtotta leginkább, immár második éve szenvedjük el az ebből fakadó korlátozásokat, nehézségeket. Hogyan viseli ezt az élethelyzetet Török Ádám?
– Őszinte leszek: rosszul. Éppen a megvalósítás küszöbén álló óriási tervemet, amelyet idén nyárra készültem tető alá hozni, húzta keresztül a pandémia. A Mini együttes égisze alatt egy avantgárd, előremutató zenei projektről van szó, amelynek egyik fontos szereplője lett volna az Amerikából hazatelepülni készülő egykori dobos, Balogh „Szivacs” Jenő, aki sajnos szívinfarktust kapott. De nem csupán ő, olyan további régi Mini-tagok is szerepeltek a tervemben, mint Németh Károly billentyűs, Tarján Zsolt basszusgitáros, valamint két gitáros: Mohai Tamás az egykori RABB-ból, valamint egy fiatal tehetség, akit pár éve fedeztünk fel, Fehér Ádám. De nem szeretnék megfeledkezni Papp Gyula zseniális billentyűsről sem vagy épp Kézdy Lucáról, aki mindent tud a hegedűn, és 2016-tól három éven keresztül az év hangszerese lett.
– Lehetséges ma olyan újszerű produkciót létrehozni, amely sokszínű, túlkínálatos világunkban az értékek megtartása mellett a közönség körében is népszerű lehet?
– Az előbb felsorolt zenészek az elmúlt években kivétel nélkül bizonyítottak, tehetségük megkérdőjelezhetetlen. Korábban nagyon szerettem trióban, kvartettben játszani, ma ez kevés. Ki kell szélesíteni a spektrumot, nagyobb alkotói közösségre van szükség. Itthon már rég letettük a műfaj alapjait azzal a Mini-formációval, amellyel a progresszív rock mellett köteleztük el magunkat. Ezekhez az alapokhoz szeretnék visszatérni, persze modernebb, elektronikusabb formában. A pandémia alatt két nótát is írtam, balladát egy nagyon régi, eltávozott barátomról és magáról a vírusról, amelyet meg kell ölni. Emellett számítok zenésztársaimra is, akik kiváló zeneszerzők. Nagyon szeretem a groove-os elektronikus ritmusokat, erre kitűnően lehet építkezni olyan dallamokkal, amelyeket a közönség is befogad. És persze, ahogy eddig is, kiemelt szerephez jutnak az olyan hangszerek, mint a fuvola, a billentyűk vagy a hegedű. Ezzel együtt nem éppen „fütyörészős”, inkább elvont muzsika készül, amelynek bemutatóját jövő évre halasztottam.
„Erős progresszív vonalat vittem, amelybe a blues éppúgy belefért, mint a dzsessz vagy a rock” Fotó: BPM
– Ötvenhárom, hullámvölgyekkel tarkított évet töltött a pályán. Ezalatt, legyen az a Mini bármely formációja vagy a RABB, de Török Ádám akár egy szál magában is makacsul kitartott választott műfaja mellett. Nem bánta meg, hogy feláldozta a sikert az igényesség oltárán?
– Egyáltalán nem. Hiszen ez belőlem fakad. Hosszú évek alatt kialakítottam a saját stílusomat, amihez csak hozzátettek a „nagy találkozások”. 1970-ben már megvoltak a Gőzhajó, a Délelőtt vagy a Sirályok dalkezdeményei, amelyeket későbbi szerzőtársammal, Papp Gyulával fejeztünk be, és amelyekhez a zenekar többi tagja is hozzátette a magáét. Idén januárban volt pontosan ötven éve, hogy elkezdtük a közös munkát. Tíz csodálatos darabot csináltunk együtt, amely tizenegy hazai rockszakíró értékelése szerint a magyar rockzene fényesen ragyogó csillaga. Ez akkoriban új stílust teremtett Magyarországon. Később ezt a hagyományt vittem tovább olyan muzsikusokkal, mint Németh Karcsi, Németh Alajos „Lojzi” basszusgitáros vagy a két nagyszerű gitáros, Tátrai Tibor és Závodi Janó. Ezt követően is olyan társakkal működhettem együtt, mint Muck Ferenc szaxofonos vagy Zsoldos Tamás basszusgitáros, akikkel ki tudtam teljesedni. Erős progresszív vonalat vittem, amelybe a blues éppúgy belefért, mint a dzsessz vagy a rock, majd az utóbbi időszakban a latin. Egész életemben arra törekedtem, hogy saját hangom legyen. A nemzetközi szakirodalom a hetvenes évek első két – Papp Gyula, illetve Németh Karcsi nevével fémjelzett – nagy Mini-formációját Európa első három progresszív bandája közé teszi. Én ugyan nem hiszek ebben, de ha szakemberek állítják, nem vitatkozom velük.
– Idén önnek ítélték a Fonogram életműdíját. Elégedett?
– Nem panaszkodhatom, eddig sem feledkeztek meg rólam. Hogy csak a legfontosabbakat említsem, született budai lakosként 2015-ben Budavári Emlékéremmel jutalmaztak, aztán a Bem rakparti, ifiparki és tabáni bulikért megkaptam a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, 2019-ben pedig Máté Péter-díjban részesültem. E szakmai elismerés után jött a Fonogram Magyar Zenei Díj, amelyet az életmű kategóriában vehettem át. Bevallom, meglepetésként ért, amikor csörgött a telefon és közölték a jó hírt. Nem számítottam rá. Már csak azért sem, mert a kuratórium tagjai nem feltétlenül ennek a műfajnak a rajongói. De már csak emiatt is, annál értékesebb. Arról nem beszélve, megerősít abban, hogy jó úton jártam és járok, s ez további munkára ösztönöz.
