Ha egy történet jó, majdnem örök érvényű

Két családról hallott az alsórácegresi nagyszederfa alatt gyermekkorában Lázár Ervin egy történetet. Rácegresiékről és Pácegresiékről. Tizenkét fia volt mindegyiknek.„Csak a természetük volt nagyon különböző, mert Rácegresiéké jókedvű, öszszetartó család volt..., Pác-egresiéké meg ordítozós, tohonya...” – így kezdődik az író új meséskönyve, az Eredeti üzenet. Az élet titka című, rác-pácegresi mesét hét magyar mondaátirat követi, s a könyvhöz, amely úgy tűnt el a karácsonyi forgatagban, mint tű a szénakazalban, CD is társul: ami nyomtatásban megjelent, meg is hallgatható Sólyom Katalin előadásában. (A Duna Televízióban állítólag már többször lejátszották.)Lázár Ervin sokat foglalkozott egy időben a mondákkal, többet át is dolgozott közülük. Amelyik nem volt több, csak egy váz, azt kiegészítette, hogy eleje is, vége is legyen a történetnek, és volt, amelyiket – amint ő mondja – meg is kellett szelídíteni, hogy gyermekeknek is a kezébe adhassák. Azután megírta eléjük azt a történetet – már rég formálódott benne –, amely a címet is adta a Pécsett, a Művészetek Háza gondozásában, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának a támogatásával a múlt év végén megjelent kötetnek.Hogy miként lett pécsi kiadvány Lázár Ervin mondáskönyvecskéje? Körülbelül tíz éve megkereste az írót Sólyom Katalin, és arra kérte, írjon neki olyan történeteket, amelyeket gyermekeknek – pódiumról – elmesélhet. Lázár Ervin megígérte: teljesíti kérését. Boszorkány is lesz a történetben, amit Sólyom Katalinnak ír, tündér is – hitegette –, ha a színpad egyik felére lép, sírnia kell, ha a másikra, nevetnie. Ez lett volna a síró-nevető ország. (Nem készült el mind a mai napig. Talán az új évezredben? Pedig fontos könyv volna, tudhatjuk, hiszen Lázár Ervin vagy fél évvel ezelőtt mesélt már róla a Magyar Nemzet olvasóinak. Azt a „jó” magyar szokást rögzítené benne – mondotta még a májusi nagy melegben –, amely szerint minálunk bizonyos helyezetekben csak siránkoznak az emberek, máskor meg csak nevetnek, bármekkora szomorúság esik meg a világban. A síró-nevető ország mindannyiónk valósága – nyilatkozta e hasábokon az író. Történelmünk formálta valóság. Hozzászoktatták a magyart a századok, hogy bármit teremtett is magának, elvették tőle. Ezért azután letagadott mindent. Az eredményeit legelébb... Aztán, ha sikerült túljárnia a hatalmasságok eszén, törökén, németén, oroszén, nagyokat nevetett, noha sírnia kellett volna, amiért csak fondorlatok árán tarthatta meg, ami az övé.)Közben filmesek is fölkeresték, és azt kérték az írótól, írna forgatókönyvet a magyar mondákról szóló sorozatukhoz.– Rögtön tudtam, sose lesz belőle film – meséli Lázár Ervin. – Hány forgatókönyvet megírattak már velem!Mégis nyomban munkához látott, mert örömét lelte a feladatban. Keresgélt, kutatott, ges-tákban, legendáriumokban, íróelődök, költőfejedelmek munkái közt, pontosan tudta ugyanis, hogy a XIX. században milyen lelkesen foglalkoztak mondakincsünkkel a nemzeti múltat a feledéstől megmenteni (és a „széttört cserepekből” valami kerek egészet összeilleszteni) szándékozó emberek. Szaporodtak is szépen a magát a világ leglustább írójának nevező Lázár Ervin asztalán a sajátosan Lázár Ervin-es mondaátiratok, a humorral, szeretettel átitatott történetek Isten kardjáról, Szent István koronájáról, Heribáldról, a félnótás szerzetesről, akit csak döglött madárra emlékeztető saruja foglalkoztat, amikor a többiek a Szentgallen felé közeledő magyarok fogadására készülnek, lándzsahegyeket kalapálnak, kardokat éleznek... (Amikor azután a „rettenetes” magyar had megérkezik, messzire szaladnak megreparált fegyvereikkel, akik a félkegyelmű papocskát tétlenkedése miatt megvetették. Csak akkor lopakodnak vissza, mikor a magyarok már messze járnak. Csodálkoznak is, amikor látják, Heribáldot nem ölték meg a magyarok. „A magyarok? A magyarok, testvéreim, a világon a legeslegjobb emberek” – mondta áhítattal a barát, aki együtt evett-ivott-mulatott azzal a rettegett ellenséggel, amelyik úgy tud nevetni, akár a gyermek.) Az Eredeti üzenet című kis kötetbe, s az író szerint a kötetnél előbbre való CD-re nem kerülhetett föl valamennyi mondaváltozat; Lázár Ervin a kiadványért felelős, pécsi Művészetek Háza igazgatójával, Molnár G. Judittal egyetértésben azokat választotta ki a sok közül, amelyek – szerintük – a gyermekeket a leginkább megragadják.Meg a felnőtteket – fűzheti hozzá a gyermekéveiből réges-rég kikopott olvasó, akit ugyancsak elbűvöl az a sok „ismerős” helyzet és jellem, amely ezekből a régi-új történetekből eléje penderül. A legfőbb hatalom körül ugyanúgy fondorkodnak a „nagyurak” – kardjuk markolatára csusszantott kézzel –, mint újabb időkben, az ország szempontjából oly létfontosságú ügyeket a színes álmok formájában érkező véletlenek döntik el – hasonlatosan a modern politikai történésekhez...Lázár Ervin azonban – meghökkentően alapos (és aprólékosan részletező) históriai ismereteinek vértezetében – csak a múltról beszél. A trónöröklési rendről, jelentékeny és jelentéktelen uralkodókról, a megvakított hercegfiúcskáról, akit disznók „társaságában” rejtegetett egy nagylelkű s messzire tekintő apát, míg érte nem jöttek, hogy királyt neveljenek belőle; lengyel barátairól, akik többet gondolnak olykor a magyar históriára, az Árpád-házi királylányokra, az Árpádok kettős keresztjére, mint mi, idehaza... Megengedi persze, hogy olvasója „belelássa” a maga korát a mondák világába, mert benne is van, csakugyan.– Ha egy történet jó, örök érvényű. Majdnem – állítja.Sivatagos korszakából mentették ki a mondák – mondja –, amikor szinte semmit se írt. És, mert úgy tartja, az író csak akkor író, ha ír, íróságát is megkérdőjelezte. (Amiről szemérmes férfiember módjára hallgat: betegség, kórház, szívműtét fújta köré a sivatagot, olyan hónapok, amikor még a borospohár felé sincs kedve kinyújtani a kezét az ember fiának...) Most ismét dolgozik, új, saját meséskönyvet tervez, és az egykor Szabolcs-Szatmárban élt mesemondó, Ámi Lajos történeteinek megszelídítésén munkálkodik.Egy csúf, hajdani méltóságát csak foltokban fölmutató pesti bérház negyedik emeletén, tenyérnyi írószobájában szinte körvonalazható gyönyörűséggel merítkezik meg Lázár Ervin a magyar mondakincsben. Nem kérdés, hogy neki mit ad ez az örökség. De vajon mit adhat a talányos XXI. század plazás, internetes ifjú népeinek?– Üzenetet a történelemről – mondja. – Üzenetet, amelyet, ha megért az ember, tudni fogja, milyen közösséghez tartozik. És tudni fogja azt is, hogy ebből a közösségből nem lehet és nem is kell kiszakadnia. Én magam nem tudok meglenni se a kisebb, se a nagyobb közösség nélkül. A családom, a szülőföldem nélkül nem élhetek. Elfuthatok a világ másik végébe, akkor is magyar vagyok.