Nagy csaták, jó filmek, kis lovagok

Hónapokig ígérték, hetekig sugározták a Duna Televízióban a lengyel nép zivataros századait bemutató játékfilmeket, a legfrissebb produkciót, a Tűzzel, vassalt legelőször, a legrégebben gyártott „mozit”, A kislovagot utoljára. Most, hogy befejeződtek e sorozattá fűzött történelmi bemutatók, erős hiányérzet támadt a lelkemben: mit várok közszolgálati televízióinktól ezután? Magyar történelmi filmeket? Isten mentsen tőlük, a régebbieket (Egri csillagok, A kőszívű ember fiai...) ezeregy ismétléssel unalmassá koptatták, az újabbak meg filmalkotásként is, történelmi ismeretterjesztésként is erősen vitathatók. Ha kötelezővé nem teszi megtekintésüket valamilyen égi vagy földi hatalom, messziről elkerüli mindegyiket, akinek még szép illúziói vannak hazája múltjával és a história jelenünket és jövőnket is formáló szerepével kapcsolatban. A lengyelek tudnak történelmi filmet csinálni, más nációk ellenben, és, sajnálatos módon, ide kell sorolni bennünket, magyarokat is, elfelejtették ezt a „tudományt”. (Ha valaha a birtokukban volt egyáltalán...) Meséket készítenek a filmesek, példa- vagy programbeszédeket adnak közre mozgóképek által, vagy régmúlt időket idéző díszletek közt, történelmi kosztümökbe bújtatott szereplőkkel a manapság oly divatos műfajokkal hozakodnak elő, kalandfilmmel, horrorral, krimivel...Könnyű a lengyeleknek, mondhatják erre a lengyel irodalomban jártas emberek, kitűnő alapanyagról gondoskodtak eleik, amidőn romantikus és realisztikus műveikben úgyszólván minden jelentős (vagy problematikus) periódusát feldolgozták a lengyel históriának. Igazuk van, Sienkiewicz művei alapján például (az ő könyve szolgáltatta a matériát a pénteken este bemutatott filmhez is, A kislovaghoz) nem nagy „kunszt” jó forgatókönyveket gyártani. Ő ugyanis pontosan ismerte és leleményesen gyakorolta is a receptet, nem úgy, mint a legújabbkori forgatókönyvírók, akik királyoknál, fejedelmeknél nem adják alább. Sienkiewicz középszerű embereket állított történetei középpontjába, jó és rossz tulajdonságokkal felvértezett férfiakat és asszonyokat, az ő cselekedeteik, jellemfejlődésük révén ismerhetni meg a valódi történelmet, az általuk „hitelesített”, valóban élt főszereplőivel egyetemben. Miközben pedig ezeket a talán csakugyan élt, talán csak az író fantáziájának szüleményeként világra szólított alakok botladozásait, szenvedéseit, árulásait és hősi cselekedeteit figyeljük (a legkitűnőbb lengyel színészek megformálásában), mai önmagunkat is beleképzelhetjük abba a rettenetes világba, amikor nem- csak az idegen hódítók, svédek, tatárok, törökök gyötörték a népet, de minden idegen hódításnál pusztítóbb volt a belviszály – rokonszenveink és ellenérzéseink hullámán hánykolódva ötleteket és mintákat kapunk a jelenben való szerepvállalásainkhoz is.Sienkiewicz persze kétszer olyan gazdag életművet is hagyhatott volna maga után, mint amilyet termékeny éveiben megalkotott, ha nem tudnának okosan gazdálkodni vele utódai. (Egyébként mi, magyarok sem vagyunk annyira szegények jó történelmi művekben, mint ahogyan azt az utóbbi évtized irodalmi adaptációit számlálgatva gondolni lehet, velünk „csak” az a baj alighanem, hogy még azokat a műveket is feledjük, ha filmes feldolgozásuk kerül szóba, amelyeket nem takart előlünk hosszú időn át semmiféle tilalom, azokról meg végképp nem veszünk tudomást, amelyeket erősen tiltott tőlünk a kommunizmus. Ám A láthatatlan ember, Gárdonyi Géza kitűnő regénye a hunokról éppen úgy „nem játszik” a filmtervek között, mint Herczeg Ferenc történelmi elbeszélései, a Pogányok meg a vele egy kötetbe fűzött 1848-as történet.) De a lengyelek pontosan tudták, hogy a zavaros jelenben úgy kell a történelmi film, akár egy falat kenyér, és szegénységükkel sem törődve tető alá hozták azokat a jelentős filmalkotásokat, amelyeket korábban csak cenzúrázások árán, hiányos történelmi képet nyújtva tudtak megrendezni. Amit az ezredfordulóra összeállítottak, és a korábbi történelmi filmjeikkel sorozattá fűztek, irigylésre méltó vállalkozás. Hogy a hazai tévétársaságok közül a Duna Televízió megszerezte ennek a „régi-új” sorozatnak a sugárzási jogát, hogy jó magyar szöveggel be is mutatta őket – dicséretre érdemes cselekedet. Hogy hallani lehet olyan kamaszlányokról, akik az Özönvízben látott Daniel Olbrychskibe szerelmesek, biztató jel: új hőskultusz és új nézői igény van minálunk (is, nem csak a lengyeleknél) kialakulóban. Számolni vele s szolgálni a hazai televíziósok és filmesek kötelessége.