A grafikának az az ága, amelyet a karikaturistának indult Réber László művelt, sehová sem skatulyázható be...
– Réber László valóban karikaturistaként kezdte pályáját az ötvenes években a Ludas Matyinál, de – ha jól emlékszem 1957-ben – gerincessége miatt el kellett hagynia a lapot, és ekkor kezdődött könyvillusztrátori munkássága, amiből bizony évekig csak nehezen tudott megélni. Rajzai és gondolatvilága már ekkor elütött a kortársaitól, ami egy 1957-ben napvilágot látott és azóta is egyetlen karikatúrakötetében pontosan felismerhető. Már ekkor is szöveg nélküli rajzokat készített. Biztosan sokan emlékeznek arra, hogy a hetvenes évek elején, amikor Nagy László volt az Élet és Irodalom képszerkesztője, minden héten egy szokatlan és érdekes Réber-grafikát közölt a lap. Nagyot ugorva az időben, bizonyítékot említek arra, hogy ezek a rajzok mennyire modernek voltak. Réber László halála előtt egy héttel rendeztem egy magyar szatirikus grafikai és karikatúrakiállítást a franciaországi Colmarban, ahol az anyag felét a két, nyolcvan éven túl is aktívan rajzoló művész, Réber és Kaján munkái tették ki. Az önálló teremben tucatnyi Réber-grafika modernsége keltett általános meglepetést, holott ezek a rajzok a hetvenes évekbeli „ÉS”-rajzok voltak!
– Hogyan ismerte meg Réber Lászlót?
– Mielőtt személyesen is kapcsolatba kerültünk volna, irodalmilag-rajzilag már sok élményt kaptam tőle. Engem is meglepett, hogy apám könyvtárában még régebben találtam egy olyan Réber-kötetet, amit életem első diákmunkájának béréből – a beírás alapján még 1958-ban – ajándékoztam apámnak. Amikor ezt elmeséltem Réber Lászlónak, akkoriban még gyakran találkoztunk, érdekes, rá jellemző „befelé-mosollyal” nyugtázta. Általa kedveltem meg igazán, még 1968-ban Örkény István egyperceseit, és ott csodálkoztam rá, hogy mennyire egyenrangú partnere az írónak, illetve az íróknak, akiket illusztrál. Örkény ezen művei bennem öszszeforrottak a Réber-rajzokkal, amelyek a szöveghez rímelve önálló gondolatokat is közöltek. Ő említette, hogy Örkény milyen meglepett örömmel köszönte meg a rajzokat. Amikor tízen, kezdőként kiállítottunk a Divatcsarnok Lotz-termében a hetvenes években, vettem a bátorságot, és ismeretlenül meghívtam Réber Lászlót, hiszen akkor már sok könyvét ismertem. Eljött, kedvesen hümmögött a rajzok láttán, és amikor a kiállítók összegyűltek egy sörözőben, ő is velünk jött. Így alakult ki egy három-négy fős, rendszeresen kocsmába járó, nagyokat beszélgető fiatal társaság – Benkő Viktor, Jelenszky László, Rau Tibor –, akik közt a nálunk jóval idősebb, általunk tisztelt „mester” tökéletesen asszimilálódott. Ebből olyan személyes kapcsolat alakult ki, ami évekig tartott, és a mai napig meghatározó számomra. Együtt jártunk kiállításokra, gyakran Szentendrére, atlétikai versenyekre – büszke volt rá, hogy diákkorában milyen jó gerelyhajító volt! –, de focimeccsekre is, ahová ekkor már nagyon régen nem járt. Egy vidám délután még arra is rá tudtuk venni, hogy egy erre az alkalomra vett tornacipőben hatalmasat focizzon velünk. Az utóbbi években ritkán, inkább telefonon beszéltem vele, de minden kiállításomra pár sor kíséretében meghívtam. Tavaly a Dorottya utcai galériában tartott, számomra nagyon fontos kiállítás lebontása utáni estén a vendégkönyvet olvasgatva szomorúan hiányoltam Réber szignóját. Furcsa így elmondanom, de ekkor megszólalt a telefon. Ő hívott fel, és csak anynyit mondott: látta a kiállítást, nagyon sok munka lehetett benne, és egy rajz híján nagyon tetszett neki. Kérdésemre, éreztem, hogy mosolyogva felelte: ez a rajz az ő nyolcvanadik születésnapjára készült színes grafika volt. Egész grafikusi pályafutásomnak ez a mondat volt a legfontosabb, örömteli mon- data.
– Miben állhat a Réber-illusztrációk különlegessége?
– Nehéz ezt megfogalmazni, nem vagyok művészettörténész, bár ahogy ezen a kérdésen gondolkozom, elszomorít és mérhetetlenül igazságtalannak érzem, hogy nem készült igényes monográfia Réber Lászlóról. Szomorúan mondom, még nem késtünk el vele... Elcsépelt szó, de nála igaznak érzem: európai formátumú művész volt. Munkásságának „csak” része volt az, hogy Janikovszky Évával évekig sikeres szerzőpárt alkotott, a számtalan más mesekönyvben megjelenő egész oldalas, színes meserajzok nem véletlenül nyertek sok nemzetközi díjat. Hiszem, hogy ezzel a szín- és formavilággal mint festő is jelentőset alkotott volna. Külföldi sikereinek és annak, hogy mennyien becsülték-szerették, itthon állami kitüntetésben, kiállítási lehetőségben alig maradt nyoma. Az más kérdés, hogy – habitusából adódóan – ő soha semmiért nem pályázott, nem tartozott csoportokhoz. Halála után találóan írták róla: ő egy urbánus indián volt. Mindenkitől féltette nehezen kiküzdött szabadságát.
–Hogyan fogalmazható meg szavakban, ha egyáltalán megfogalmazható, a Réber-rajzok jellegzetessége?
– Kevés vonallal, de hihetetlenül érzékenyen rajzolt. Gyakran használt „vonalrímeket”, és minden rajzában az első pillantás után újabb mélységeket, ötleteket fedezhetett fel a néző, ha a szokásosnál kicsit több időt szentelt egy-egy munkájának. Leggyakrabban fiataloknak rajzolt, és saját gyerekeimen keresztül, akik Réber-, Gyulai Líviusz- és Henzelann-rajzokon nőttek fel, döbbentem rá, hogy ők mennyivel többet fedeznek fel rajzaiban, mint a felnőttek. Akik nem ismerték, szikár, komoly embernek gondolták, akinek a rajzaiból ugyanakkor melegség és szeretet sugárzott. Szomorú, hogy az utolsó napjaiban készített elő egy kiállítást, ami nagyon fontos volt számára, de a rajzasztalán már csak a feljegyzések és a válogatás elkezdésének nyomai maradtak...
origo.hu
Keleti Andrea egyre izgatottabb a nagy nap miatt
