Színpadon A nagy füzet és A bizonyíték

Először láthatja itthon a közönség az 1956 óta Svájcban élő, franciául író magyar írónő Trilógia című regényciklusának színpadi változatát január 5-én (A nagy füzet) és 6-án (A bizonyíték) a Trafóban, a flamand De Onderneming társulat előadásában.

Igaz történeteket próbálok írni, de egy adott pillanatban a történet éppen igaz volta miatt egyszer csak elviselhetetlenné válik, és akkor kénytelen vagyok megváltoztatni. Azt mondom, hogy a saját történetemet próbálom elmesélni, de nem vagyok képes rá, nincs hozzá bátorságom, túl nagy fájdalmat okoz nekem. Így aztán mindent megszépítek, és a dolgokat nem úgy írom le, ahogy megtörténtek, hanem ahogy szerettem volna, hogy történjenek – olvashatjuk a franciául írott Trilógia (A nagy füzet, A bizonyíték, A harmadik hazugság) magyar fordításában (Magvető Kiadó) ezeket a sorokat. Mintha nem is a könyv egyik szereplője, hanem maga Kristóf Ágota beszélne hozzánk közvetlenül.
Gyerekkori emlékeit, az életét próbálta visszaidézni, a politika eszébe sem jutott – meséli, amikor legutóbb beszélgettünk –, miután később sokat beszélt a saját gyerekeinek arról, mi minden történt a háború alatt meg utána abban a határszéli kisvárosban, Kőszegen, amely annyira a szívéhez nőtt. Ez a szándék hívta életre A nagy füzetet, amellyel 1986-ban valósággal berobbant a francia irodalomba. A karcsú kis kötetet, egy ikerpár „túlélési naplóját”, amely ma 34 nyelven olvasható, a párizsi Seuil jelentette meg először. Az eredeti változatot villámgyorsan követték az idegen nyelvű fordítások. A történet a háború után játszódik egy határszéli kisvárosban, ahol két különös gyerek vezeti naplóját, s tanulja, ami a túléléshez szükséges. A végletekig lecsupaszított, kopogó mondatokban megírt, fekete humorral átszőtt mese nem hagyta nyugodni íróját.Tovább íratta vele a történetet úgy, hogy az előző változatot mindig „felülírta”, átemelt, átváltoztatott figurákat, váltogatott idősíkokat. Hogy a kegyetlen alapszövetű anyagban mi a „megszépítés”? A harmadik történetben sejlik fel a válasz: az egyik testvér, aki egyedül élte át azt az időszakot, amelyről a történet szól, kitalált magának egy ikerfivért, hogy ne szenvedjen annyira a magánytól.
Kristóf Ágota gyerekkorától írt: verseket, humoros jeleneteket, a kollégiumban elő is adták őket. Az emigrációban is folytatta, sok verse jelent meg az Irodalmi Újságban. A hetvenes évek elején próbálkozott először azzal, hogy franciául írjon. Eleinte magyar írásait fordította, de elégedetlen volt velük. A vers pedig nem akart engedelmeskedni az új nyelvnek, ezért adta színdarabírásra a fejét. Párbeszédes formában könnyebben fejezte ki magát franciául. Akkor még nem is gondolt rá, hogy valaha regényt ír majd ezen a nyelven. Több évbe telt, míg elkészült A nagy füzet, amely új szakaszt nyitott az életében. Egy korábbi interjúban elmondta: elege lett a szóvirágokkal, álpszichológiával teli írásokból. A verseket pedig túlságosan személyesnek érezte, már nem akart így írni.
A Trilógiából, illetve egyes részeiből számos színpadi változat készült. Kristóf Ágota azt szereti a legjobban, amelyet egy chilei együttes készített, bábokkal társítva az élő színészeket.
Bevallja, hogy most is sokat gondol Kőszegre, de az emlékek már álomszerűen lebegnek. Svájcban van az otthona, a francia az anyanyelve lett, de azt mondja, nincs megelégedve a sorsával. „Nem oda tartozik”, ha nem volna a három gyereke, viszszatelepülne. Biztos benne, hogy itthon is író lett volna belőle – legföljebb nem volna olyan sikeres, nem ismernék a nagyvilágban. De a saját hazájában ő sem lett próféta. A nagy füzet az első megjelenéskor, 1989-ben, szinte teljesen visszhangtalan maradt. Darabjai kiadására nem vállalkozott senki. A Trilógia 1996-ban szerencsésebb volt, a Magvető vállalta, megjelent róla néhány értő kritika, szerzőjének szerzett egy maréknyi hűséges olvasót és újraolvasót. Talán most bővülhet a kör.