Égő katedra – műhely, hit, erkölcs és démoniság

Égő katedra címen jelentette meg nemrégiben a Hamvas Béla Intézet Szentkuthy Miklós tanítványainak visszaemlékezéseit mesterükre. A kötetet Tompa Mária, az író hagyatékának gondozója szerkesztette. Olyan hírességek is megszólalnak benne, mint Sinkovits Imre, Mádi Szabó Gábor, Peterdi Pál. Miközben személyes élményeikről vallanak, kirajzolódik a huszadik századi magyar próza kimagasló személyiségének portréja. A könyv szerkesztőjét, aki hosszú időn át Szentkuthy legbensőbb munkatársa, titkárnője is volt, ez alkalomból faggattuk.

Hogyan támadt az az ötlete, hogy Szentkuthy tanítványait szólítsa meg, és kötetet állítson össze a riportokból?
– Azért éreztem szükségét ennek, mert róla köztudott volt, hogy nagyon szeretett tanítani. Mindig mondogatta, hogy nemcsak tárgyi tudása miatt tisztelték, szerették a tanítványai, hanem azért is, mert a katedrán, úgymond színészként is megragadta őket. Vallotta, hogy a pedagógusnak részben a jézusi, részben a freudi tanításokat kell gyakorolnia. Vagyis a gyerekeket nemcsak alaposan ismernie, hanem szeretnie is kell. Amikor még Szentkuthy Miklós életében, 1988-ban elmentem az Árpád Gimnáziumban tartott öregdiák-találkozóra, fölvettem magnóra néhányuk visszaemlékezését. Mély benyomást tettek rám Csuvik Oszkár, az Ausztráliában élő olimpikon szavai, aki elmondta: számára azért fontos máig Szentkuthy, mert később ahányszor csalni akart, mindig hajdani tanárának erkölcsi példája jutott eszébe. Többen is elmondták, hogy életre szóló morális intelmekkel ruházta föl őket. Az élete volt a tanítás. A tavaly megjelentetett, 1949-ben kelt regényében, a Bezárult Európában szerepel az a néhány sor, amiben keserűen számol be életkörülményeiről, de nem mondja ki, mi is érintette olyan rettenetesen: „Elvették tanítványaimat, pedig életem legtermékenyebb tavaszát áldoztam föl értük; szerettek, mint tudós cinkosukat és ezermókás pajtásukat (…) elvették hallgatóimat, akiknek égő katedráról Alsdorf minden mámorítóan boldog komédiázásával, világiasan és egy született vallásalapító hitével szórtam tanításaimat.” Innen a kötet címe, az Égő katedra.
– Sokatmondónak találom azt a fejezetet, amelyben a fiatal írók szólnak Szentkuthy írásművészetéről. Annál is inkább, mert ebben az eltárgyiasult, önös világban nemigen hajlanak arra a fiatalabb nemzedékek, még akkor sem, ha íróemberek, hogy visszafelé tekintsenek. Ki-ki a maga útját akarja megkeresni, ezért meglepő, hogy valóságos áhítattal beszélnek róla. Mi lehetett az életművében az a többlet, ami ma is rabul ejti ifjú olvasóit?
– Való igaz, hogy azok, akiket a kerekasztal köré ültettem, szinte mind személyesen is ismerték, s már akkor mély benyomást tett rájuk, hiszen magnetikus egyéniség volt. A beszélgetésre azok jöttek el, akik már eleve vonzódtak a műveihez. Nem véletlenül tereltük a szót a Barokk Róbert című regényre, amelyet Szentkuthy 19 évesen írt – 17 esztendős önmagáról. Roppant izgalmas, ahogyan a rá oly jellemző tudatossággal elemzi két évvel korábbi kamasz énjének naivitását, lelki viharait. Különben épp most adjuk ki újra a könyvfesztivál alkalmából. Érdekes volt, amint hatvan év távlatából a mai fiatalok erről a műről beszéltek.
– Az ember távolságtartónak képzeli Szentkuthyt. Mi válthatta ki olyannyira a bizalmát, hogy titkárnőjévé, utolsó éveiben majdhogynem alkotótársává fogadta önt, és végül a teljes hagyatékát önre örökítette?
– Tizennégy éves párizsi tartózkodásom után ismerkedtem meg vele. Hosszas beszélgetéseinken alaposan kifaggatott, s megbízott azzal, hogy az újra kiadandó Prae-t nézzem át, lássam el tartalomjegyzékkel. Hazajőve amúgy is állás nélkül voltam, így titkárnőként alkalmazott. A halála előtt egy évvel ingóságait, az egész könyvtárat a gondjaimra bízta. Végrendeletében mindenáron együtt akarta tartani a naplót – a benne szereplő, könyvekre való keresztutalásokkal – és a könyvtárat.
– Az égő katedra egyik fejezetében Mamusich Tamás vall mesteréről, s egy helyütt úgy beszél róla, mint aki totális életet élt. Azt hiszem, ez éppúgy vonatkoztatható az életművére is, annyira teljes körűnek tűnik. Kevés íróról mondható el, hogy anynyira szorosan összefonódik az élete és műve, mintha egyik a másikat feltételezné.
– Azt hiszem, ez abból a kettősségből fakadt, hogy magas látószögből képes volt sok mindent befogni, ugyanakkor ragaszkodott a valóság részletekig menő láttatásához. Előbbi védetté, utóbbi viszont sebezhetővé tette. Ez megszabta stílusát, témáit, figuráit. A sebezhetőség virágként nyílt ki az írásaiban, s mindezt átfonták távoli asszociációi.
– Életműve azt igazolja, hogy percről percre vállalta magát. Jóllehet szerepet is játszott, hisz maga mondta, hogy az élet voltaképp szerepjátszás, írásai ugyanakkor igen őszinték. Elég egy olyan banális dologra utalnunk, mint hogy nyíltan vállalta nőkkel való kapcsolatait. Amennyire védtelen volt hát, épp annyira ki is adta magát…
– A frivolitások és hitvallások című önéletrajzi visszaemlékezései címében ez mind benne van. Mély vallásossága, belső, lelki élete és a dolgok fenntartás nélküli vállalása egyaránt. Nem írónak, hanem „a világ faggatottjának” érezte magát. Az egyetlen metafora felé című művében kiderül, hogy ugyan a végső kérdésekkel foglalkozott, el egészen a metafizikáig, de választ sosem akart rájuk adni, mert az már a dolgok lehatárolása lett volna.
– Mennyire állt közel a transzcendenciához?
– Rendkívül mélyen hitt, miután alaposan átrágta magát azon, menynyire illik a kétkedés a vallásossághoz. Azt mondta nekem egyszer, hogy úgy tud imádkozni az őrangyalához, mint egy ötéves gyermek. Ez is lényének ambivalenciájához tartozott, hisz ugyanakkor démoni volt. Magnetizmusával lenyűgözte a barátait éppúgy, mint a nőket. Le is írta, úgy udvarolt, hogy sosem magáról, hanem csak a nőről beszélt. De úgy, hogy az illető levegőt sem kapott. Valakit például azzal fegyverezett le, hogy tulipe noire-nak, fekete tulipánnak becézte.
Paradox módon épp széles természettudományos műveltsége révén mélyült el hite. Így jutott el ahhoz, hogy – mint mondta – „az univerzumban minden az alázatot sugallja”. Számára nagyon fontos volt, hogy e szerint éljen.
– Melyik alkotását tartotta életműve súlypontjának?
– A Szent Orpheus breviáriumát. 1937-től egész életében erre készült, ’39-ben kezdte el írni, s rengeteg viszontagság közepette, 1972-ig kilenc füzetet bocsátott közre, a tizedik már posztumusz jelent meg. Indítékát Monteverdi Respighi átdolgozta Orfeójának operaházi bemutatója adta 1937-ben, amelyet hét ízben nézett meg, valahányszor csak játszották. Orfeusz lényét, sorsát teljesen a sajátjának érezte. Ez a mítosz áthidalta egész életét és művét.