„Megmaradásunk kulcsa a fiatalok képzése”

A Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével kitüntetett Liszt-díjas művésznő még a Guinness Rekordok könyvében is szerepel, mint aki a legtöbb nyelven énekel. Hat évvel ezelőtt azonban háttérbe szorította szólókarrierjét, s megalapította a Krónikásének Zeneiskolát, ahol elsősorban a határon túli fiatalok nemzeti identitásának megőrzését tartja hivatásának.

Önt hosszú éveken át a színpadról ismerhettük, mint a krónikásének műfaj megteremtőjét. Honnan jött a zeneiskola alapításának gondolata?
– 1996. január 22-én kis híján ott maradtam egy karambolban. Gyógyulásomhoz az adott lelkierőt, hogy bár minden egyéb összetört, a gitárom épen maradt. Rádöbbentem, hogy bármikor meghalhatok, s ezzel a magam műfaja is megszűnik. Mindig is szerettem volna tanítani. Úgy gondolom, semmi sem véletlen, s azért kellett 33 éven keresztül énekelnem, hogy megtanuljam, ami megtanulható, s tapasztalataimat átadhassam a fiataloknak.
– Hosszú vándorlás és számos korábbi helyszín után kötöttek ki a jelenlegi épületben Pünkösdfürdőn. Hogy jutottak ide?
– Az állandó költözködések közepette a III. kerület megszánt minket, és Tarlós István polgármester úr jóvoltából – aki látta, hogy ez a csapat mire képes – megkaptunk egy elhanyagolt iskolaépületet.
– Miből élnek? Az iskola tanulói számára ugyanis ingyenes a szállás, az étkezés, nincsen tandíj sem.
– Részben lemezeink és előadásaink bevételéből tengődünk, és sokat nélkülözünk. A diákok napközben dolgoznak, igyekeznek magukat ellátni. Szerencsére akadnak segítőink, akik a maguk módján – étellel, építési anyagokkal – támogatnak. A nehézségek ellenére úgy élünk, mint egy nagy család.
– A minisztérium arra hivatkozott, hogy az iskola sajátos oktatási módszerei miatt nem fér bele az állami zeneiskolai normatívába. Más forrásból sem kapnak támogatást?
– Az iskola bebizonyította, hogy életképes, s a legmagasabb fórumokról kapjuk az elismeréseket. Az anyagi hozzájárulást azonban mindeki elutasította. Nagyon nagy segítség az épület, azonban 40 millió forintra lenne szükségünk, hogy a legszükségesebb felújításokat elvégezhessük. A tető beázik, lakhatóvá is a két kezünk munkája árán vált, pénz nélkül, a saját erőnkből építettük-szépítettük magunknak.
– Mennyiben térnek el a hagyományos modelltől, hogy ez kizáró ok az állami finanszírozásra?
– Amikor a balesetem után a kórházban feküdtem, végiggondoltam, mire lett volna szükségem pályám kezdetén. Így építettem fel egy teljesen új rendszert. Ha egy gyermek egy tanárhoz jár – mint a hagyományos főtárgytanári szisztémában –, óhatatlanul utánozni fogja. Nálunk az oktatás „forgóban” folyik, hiszen mindenkitől mást érdemes tanulni. Több olyan tantárgyunk is van, ami nincs meg más hivatalos intézménynél, például az előadó-művészet. Bevezettük a keresztévfolyamot és az évhalasztást is. Az utóbbira azért volt szükség, mivel sok tanítványunk felvételt nyer egyetemekre, főiskolákra, s kevesebb ideje marad a zenére. A zeneiskolában nem tanítanak színpadi beszédet, sem verstant, mi ezt is fontosnak tartjuk. Párhuzamosan oktatunk klasszikus, flamenco és country gitárt, népdalt, rockéneket és gregoriánt, s az idősebbek diákokat is bevonjuk a tanításba. Ezt sokan nem tudják összeegyeztetni. Pedig ez egy határozott irányultság, mi úgy hívjuk: krónikás arculat. Nem szerettem volna a kilencszáz létező zeneiskola mellé egy kilencszázegyediket. Sokan elfelejtik, hogy az iskola van a diákért, és nem fordítva; a tantervnek a tanuló egyéniségére kell épülnie. Ki merem mondani: ez a csoda, ami itt megszületett, az egyik legfontosabb magyar intézmény. Mi többet tehetünk a nemzetért a magyar kultúrával, mint a politikusok: az emberek lelkét tisztítjuk meg. Ez sokkal több munka, mint amit egy átlagos iskolában tesznek.
– A tanári kar szakmailag elismert, híres személyiségekből áll: Stollár Jánosné és Wacha Imre a Színművészetiről, Mádi Szabó Katalin a komolyzene területéről, a gitáros-énekes Huzella Péter, Schmidt Ferenc vagy az élő magyar rocklegendák, Vikidál Gyula és Fekete Jenő. Ez sem hatja meg a mecénásokat?
– Vendégelőadóként is számos híres művész jár iskolánkba, többek között Deák Bill Gyula, Sárközy Gergely, Cseh Tamás, Charlie. Ennek ellenére magunkra vagyunk utalva.
– Mekkora szerepet kap a gitáros és verses vonal mellett a tantervben a népzene és a hagyományos magyar egyházzene, az autentikus kultúra?
– Az iskolának alapja a népművészet és a hagyományok megismerése és ápolása. Magam is népdalvetélkedőkkel indultam el 1968-ban a pályán. Hamarosan Sebestyén Márta is eljön hozzánk vendégelőadásra. Minden csütörtökön moldvai és gyimesi csángó táncházat tartunk.
– Ahogy látom, az intézményük sokkal nagyobb távlatokban gondolkozik, mint egy szokványos művészeti iskola. Mintha a zenetanulás csak alibi lenne egy fontosabb ügy érdekében.
– Mivel a diákok többsége határon túli, szeretnénk velük hazamenni a szülőföldjükre. Ez nagy küldetés, mert amikor az emberek a sok nehézség közepette, a kisebbségi sorsba belefáradva egyszer csak azt látják, hogy a saját falujukba való fiatal visszamegy, s fényt, új gondolatokat, friss áramlást hoz, ismét erőre kapnak. Ezek a növendékek hazatérve megkeresik az ott élő írókat, képzőművészeket, és így új közösségek jöhetnek létre, amelyek főként fiatalokból állnak. Ez azért fontos, mert az én korosztályom már jórészt megfáradt, s a magyarság megmaradásának a kulcsa a fiatalság kezében van. Ennek az egyik legjobb eszköze a magyar dal.