A formák ihlető ereje

A II. Pécsi országos színházi találkozó (június 6–15.) programja összeállt. A produkciók között válogató Szűcs Katalin kritikus, a Criticai Lapok főszerkesztője tizenhat előadást talált érdemesnek a szemlén való részvételre.
Külön öröm, hogy öt kortárs, magyar szerzők által írt darab szerepel a műsoron. Ezek közül az egyik, Lőrinczy Attila és Melis László műve, A csoda alkonya, külön figyelmet érdemel, ugyanis az alkotók az operával kacérkodó zenés művel gazdagították honi színművészetünket. „Bajban voltunk a műfaji megjelöléssel, hiszen A csoda alkonya nem musical, nem is zenés játék, én azt mondanám: félig opera” – véli Lőrinczy Attila.
Mondhatni, példátlan módon született a zene és a szöveg, amennyiben a hazai színházi gyakorlattól eltérő módon, a szerzők felkérésre láttak munkához. Réthly Attilának, az előadás rendezőjének kezdeményezésére Márta István, az Új Színház igazgatója adott megbízást a muzsikusnak és az írónak, méghozzá tematikai megkötés nélkül. Mi több, az előadást nem stúdiókörülmények között, hanem nagyszínpadon mutatták be.
A szerzők választása E.T.A. Hoffman egyik művére esett, amely színpadi alkotásuk alapjául szolgált. „Dolgozhattunk volna saját ötletből is, azonban ne feledjük, a drámairodalom jó része adaptációkból áll – magyarázza Lőrinczy Attila. – S talán nevezhetjük kortünetnek, hogy a jelen történethiányban szenved. Másrészt a színpadi szerzőnek könnyebbséget jelent, ha vázlat alapján dolgozhat. Ettől függetlenül önálló alkotásnak érzem A csoda alkonyát.”
Egyáltalán kellenek manapság történetek a színházban? Nem fenyeget-e a hagyományosnak nevezhető dráma forma azzal, hogy inspiráció helyett – amely az előadások alapjául szolgáló szöveg feladata lenne –, éppenséggel elodázza a kisrealista játékmódba, naturalizmusba merevedett magyar színjátszás több mint egy évtizede késlekedő megújulását? „Egy zenés előadás esetében fontosnak érzem a jól követhető történetet. Ami a formát illeti, szerintem amikor minden bizonytalan a világban, akkor segítséget nyújt a kötött forma, a közönségnek és a színészeknek egyaránt. A csoda alkonyát ötödfeles jambusban, úgynevezett blank versben írtam, de költőnek nem tartom magam, én »színpadász« vagyok.
Világtendenciának érzem, hogy a kortárs drámák zömében a szerzők az extremitás, a betegesség, a műviség felé mennek, ahol már semmi nem tabu és semmiből nem következik semmi. A csoda alkonyában arra tettünk kísérletet, hogy egy meseszerű, romantikus történetet mondjunk el úgy, hogy abból mégse csupán historizáló rekonstrukció, hanem egy eleven előadás legyen” – így Lőrinczy Attila.
Határozottan fogalmaz a szerző, amikor az irodalom és a színjátszás állapotáról mond ítéletet: „Úgy tűnik, mintha Paulay Ede működése óta kialakult volna húsz aranyszabály, s mindenki, aki legalább egy évtizedet eltöltött a pályán, ezeket a szabályokat ismételné. Így az írók zöme elijed a színháztól, mert azt hiszik: a színpadi szöveg létrehozása valami misztikus, nehezen végrehajtható feladat. Bár a színházi alkotók örökké hangsúlyozzák: az előadásoknak a máról kellene szólniuk, egyre-másra a klasszikus szerzők alkotásait tűzik műsorra. Felhívnám az igazgatók figyelmét, hogy remek kortárs írók alkotnak ma Magyarországon, akik segítséggel sokat tehetnének a mai magyar színház megújításáért.”
Én ehhez mindössze annyit fűznék hozzá: egy regény átlagosan ezerötszáz-kettőezer példányban jelenik meg, míg a színházi előadást öt–tízezer ember nézi meg.