A határok és az öntudat

Örömmel tapasztalom, hogy laptársaink hasábjain, politikai pártállástól függetlenül, kollégáim gyakorta dicsérik a Duna Televízió működését. Nem elhanyagolható tény ez a jelenlegi időkben. Remélem, a leírt vélemények megfékezik majd azokat a politikusokat, akik évek óta, rendszeresen azzal riogatnak, hogy meg kell szüntetni a Duna TV-t, amelyet – mint fogalmaznak – az Antall-kormány kampánycélok miatt hozott létre. E szerint az okoskodás szerint mára feleslegessé vált a csatorna. Hát nem tudom, netán a Terror Háza átkeresztelését követő délután olyan APEH-ellenőrzést kap a Duna, hogy reggelre már csupán a halacskák úszkálását nézhetjük, míg órákkal később marad a sistergő képernyő.
Megmaradni, ezt a címet viselte a közelmúltban sugárzott Dunatáj Alapítvány dokumentumfilmje. Seregi Zoltán rendező munkája a kárpátaljai magyar görög katolikus közösséget mutatta be. Megismerkedhettünk a múlttal. Az 1944-es megszállását követően az oroszok azon nyomban asszimilálni igyekeztek a görög katolikusokat az ortodox egyházba, amellyel képes volt együttműködni a hatalom. Öt évvel később, nem kizárólag a görög katolikus papokat, de a római katolikusokat, a református lelkészeket és a rabbikat is elhurcolták. A közösség azonban ellenállt. Ennek az ellenállásnak az egyik mártírja a nemrégiben boldoggá avatott Romzsa Tódor püspök, akit megölettek a bolsevikok. Mellette megannyi hétköznapi hősről emlékeztek utódaik, akik jórészt maguk is hősként viselkedtek embert próbáló időkben. Ők a valódi hősök, ezek az esendő, hús-vér emberek. „Ne döngessük a mellünket, hogy mekkora hősök vagyunk” – fogalmaz egyikük, s őszintén bevallja, ha visszatérnének azok az idők, s két lányával zsarolnák, talán aláírná az elé tett papírt.
Igaz, azok az idők elmúltak, de nem nyomtalanul, és nem teljesen. Mind a mai napig nem adták vissza a kárpátaljai görög katolikus egyház templomait. Nem, ugyanis a hivatalokban a régi kommunisták ülnek, akik – mint meséli az egyik pap – a zsebükben tartják pártkönyvüket, és várják, hátha visszajön a Szovjetunió. Az efféle egykori elvtársakra fázunk rá mi is. A polgári kormányzat négy esztendeje kevés volt arra, hogy teljesen lecseréljék, legalább középvezető szintig a hivatalok alkalmazottait, így, amennyiben visszatérnek a szocik, könnyedén visszarendezhetik klientúrarendszerüket. Az egyik fiatal pap egy kis településen leszerelte kilencvenben a Lenin feliratú utcatáblát. „Kiakadtak a magyar faluban, ahol szolgálok. Ezt tette a negyven év” – sommázza a történteket. Bizony, sokszor elfeledjük, mi történt negyven esztendeig, és hogy kik gazemberkedtek akkoriban. E nemzeti amnézia miatt térhetnek vissza a hatalomból 1989-ben kitakarított erők, immáron másodszor.
Nézve ezeket a kárpátaljai becsületes arcokat, az ember nehezen tudja eldönteni, vajon melyik is az igazi Magyarország, az övéké, itt idegenben, vagy a miénk? „Itt vannak az igazi magyarok, Kárpátalján – állítja, hamiskásan mosolyogva a papok egyike. – Mikor letelepedett Árpád apánk, voltak vele betyár gyerekek is, hát ezeket elküldte, menjenek tovább. A legrosszabbak a Dunántúlon vannak.” Másikuk így fogalmaz: „Innen nézve, a magyarországi testvéreink a határon túli magyarok, akiknek sokkal gyengébb az öntudatuk.” Ami igaz, az igaz. Úgy fest, a magyar választópolgárok nagyobbik részének valóban gyengébb az öntudata. Hát most majd lesz négy évük, hogy megerősítsék.
Néztem ezeket a hitüktől, öntudatuktól erős embereket, s eszembe ötlött, vajon mi lesz velük, amikor a Medgyessy-kabinet felülvizsgálja a státustörvényt?