Egy szándékosan tönkretett élet története

A kommunista rezsim idején egyesek úgy gondolták, abból lesz ünnepelt tehetség, aki beáll a sorba. A többség azonban nem eszerint válogatta meg kedvenceit, és az 1964-es közönségszavazáson Bara Margitot választották az év színésznőjévé. A Kolozsvárról érkezett művésznő sok irigyet szerzett magának a középszerű önjelöltek között a színházi életben. Egyetlenegy lehetőségük maradt csupán: leradírozni a színpadról. Semmitől nem riadtak vissza, aljas rágalmakkal erkölcstelennek bélyegezték, statisztát fogadtak, hogy az előadás alatt megzavarják, elhallgatták jelenlétét a cannes-i filmfesztiválon a szervezők elől. A színpadot miattuk elhagyni kényszerült színésznő végre átvehette csekély kárpótlásul, derékbatört életművéért a Kossuth-díjat.

Mit érzett, amikor megkapta a kitüntetést, hiszen sok esztendő elmúlt már azóta, hogy elhagyta a színpadot?
– Határtalan örömöt. Tudom, hogy a korombeliek emlékeznek rám, és nagyon kedvesek, megszólítanak utcán, üzletben. Most az örömön túl, amit a kitüntetés jelent számomra, az a meglepő és örömteli, hogy ennyi idő után nem felejtettek el. Emlékeznek rám, és őszintén örülnek. Ez igazán megható. Rengeteg gratulációt kapok.
– Úgy érezte, hogy rehabilitálták valamennyire?
– Jólesett az elismerés, ezenkívül pedig valóban úgy éreztem, hogy valamelyest kárpótoltak is.
– Pontosan hogyan is történt az Ónódy-ügy, amely kapcsán visszavonulásra kényszerítették? Ha jól tudom, nem egyszerűen rosszindulatú féltékenységi pletykákról volt szó, hanem szándékos politikai esetről.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ezt a témát egy interjúban ki lehet fejteni. Csak azt tudom, hogy egyszer csak váratlanul mindenféle nemtelen rágalommal halmoztak el, és hiába futkostam akárhová, nem akart senki megvédeni. Végül olyan helyzetbe hoztak, hogy kénytelen voltam a pályámat abbahagyni. Nem bírtam tovább. Annál is inkább nem, mert arra vártam, hogy valaki majd kinyújtja felém a kezét és kivezet ebből a szörnyű helyzetből. Ez azonban nem történt meg, s így végül visszavonultam. Nem volt könnyű döntés.
– Egyetlen segítője sem akadt?
– Egyedül Szirtes Ádám volt az, aki elment valamilyen pártbizottságba, és számon kérte, amit velem csináltak. Tudomásom szerint – mert hiszen ő mesélte el nekem – odacsapta a pártkönyvét és otthagyta őket. Később utána mentek, a színházban visszaadták neki, könyörögtek, hogy vegye vissza. Ennyi történt, de senki más nem állt ki mellettem.
– És később a rendszerváltozásnál sem kereste meg senki, hogy bocsánatot kérjen, amiért akkor – akár a hallgatásával – részt vett egy csodálatos reményekkel kecsegtető karrier derékbatörésében?
– Csak nem képzeli? Az ilyen aljas embereknek nincs lelkiismeretük, miért kértek volna tőlem bocsánatot? Mellesleg nem is bocsátok meg, soha senkinek, nincs is jogom hozzá, mert ez a szörnyűség nemcsak engem érintett, hanem a szüleimet is. Már csak miattuk se bocsáthatnék meg. Csak azt sajnálom: ők már nem élnek, és nem érezhetnek most elégtételt, amiért nekem ítélték a Kossuth-díjat.
– Ön Kolozsvárról érkezett Budapestre. Milyen különbséget talált a két város színházi élete között?
– Hatalmasat, mert engem Kolozsváron sosem bántott senki, itt pedig majdnem a halálba kergettek. Csoda, hogy még élek.
– Mekkora szerepet játszott a támadásokban az irigység? Erre lehetett okuk, hiszen ön nagyon népszerű volt.
– Természetesen ennek is szerepe volt, hiszen az irigység gyilkos dolog. Biztosan hátrányt jelentett, hogy én erdélyi színésznő voltam, Budapesten nem volt senki mögöttem, mellettem. Egyesek útjában állhattam, és mint szabad prédát, leterítettek.
– Mely szerepeire emlékszik vissza legszívesebben?
– Ha jól számítom, harminc évig játszottam, rengeteg darabban. Színházi alakításaim közül a legjobban a Három nővérben Mását és a Karenina Annát szerettem. Voltak szerepvágyaim, amelyekre a színpadon töltött idő rövidsége miatt nem került sor, de biztosan adódtak volna olyan szerepek, amelyeket szívesen eljátszottam volna.
– Mit szól a mai színészvilághoz? A fiatalok közt akad-e olyan tehetség, akire felfigyelt?
– Tájékozatlan vagyok. Huszonöt éve hagytam abba a színjátszást, s azóta nem követem figyelemmel az eseményeket.
– Színházba sem szokott járni?
– Nem.
– Hogyan került a filmvászonra?
– Szerencsés voltam, mert amint Budapestre kerültem, azonnal elkezdtem filmezni. Ranódy László rendezte a Szakadék című filmet, és a próbafelvételem alapján beválasztott. Nem volt egy különösen jó szerep, de a film díjat nyert Karlovy Varyban. Ennek is köszönhető, hogy hamar ismert lettem. Utána következett a Bakaruhában, amely nagy sikert hozott.
– Mit szeretett jobban, filmezni, vagy a színházban játszani? Lehet egyáltalán a kettő közt különbséget tenni?
– Nagy különbség van, de az az igazság, hogy színházban játszani tulajdonképpen akkor szeret az ember igazán, amikor jó szerepet kap. Én nagyon sok nem nekem valót játszottam. Ha viszont az ember szeret egy szerepet, és az előadás lekerül a műsorról, fájdalmas végleg elköszönni tőle.