Úgy fél évtizeddel a rendszerváltozás előtt, a szocialista gazdaság „géemkásodásakor” rengetegen elbizonytalanodtak jövőjüket illetően, látva, miként váltak pillanatok alatt milliomossá azok, akiktől addig függtek. Az ő bizonytalanságukat ma gyermekeik hordozzák. Ezt szeretném orvosolni a most induló klubbal – magyarázza Dinnyés József, s Berta Enikőhöz fordul: – Milyen költők verseit énekeled, és kiknek a zenéjével?
– Úgyis kivágják, amit mondok – mosolyodik el szerényen a gimnazista korú előadó.
– Hát erről beszéltem – nyugtázza a daltulajdonos –, erre mondtam, hogy nincs meg a kellő önbizalmuk.
Enikő némi unszolásra belevág.
– Énekelek népdalokat, méghozzá XVI–XVIII. századból való igazi népdalokat. Ezt azért hangsúlyozom, mert korosztályom nagy része a népdalt összekeveri a magyar nótával.
– Sajnos így van – veti közbe a daltulajdonos –, de te igazi nemzetmegtartó népdalokat adsz elő.
A népdalok mellett Enikő József Attila és Petőfi Sándor verseit válogatta be műsorába, amelynek zenei anyagát barátja, Fodor János komponálta.
Az írószövetség a daltulajdonos mellé állt. Lapjában, a Magyar Naplóban megjelenteti a most szerveződő klubban született, ott megzenésített költeményeket.
– Ilyen módon talán ismét megszeretik a fiatalok a műfajt. Azt a műfajt, amelynek rendkívül sokat ártott a Ki mit tud?, ahol sorra-rendre elvéreztek a gyerekek. Ezreknek ment el a kedve e művészeti ágtól. Szerencsére virágzott a klubélet, és rengeteg vers született. Igaz, ezekre a KISZ és a megyei tanácsok rátették a kezüket. A hatalom által irányított ízlésnél azonban károsabb volt az öncenzúra – így Dinnyés József.
Ennek ellenére természetesen nem szűnt meg a műfaj. Az a műfaj, amelynek elnevezése körül mindig harcok dúltak. Nevezték egy ideig pol-beatnek, protest songnak. Az előbbivel kapcsolatban Dinnyés József megjegyzi: pol-beatet lényegében egyedül a Gerillák nevezetű együttes énekelt, a többiek protest songot, a nagy előd, Bob Dylan nyomdokain haladva. Emellett többen énekelt verset, mai dalt emlegetnek. Persze teljesen nevetségesnek tűnhet a nagyközönség előtt ez a műfaji önmeghatározósdi, amikor a legtöbben azt sem tudják, hol és mikor találkozhatnak a stílus képviselőivel. Teljesen igaza van Dinnyés Józsefnek, amikor már nem is szomorúan, inkább némi fásultsággal, beletörődéssel sorolja azokat az országos kereskedelmi médiumokat, amelyek még egy-egy félperces bejátszást sem közölnek a dalostalálkozóról vagy mondjuk a Vers és Zene Társulat fesztiváljáról.
– Az itt fellépők mindenekelőtt a magyar verset, a magyar kultúrát, a magyar nyelvet szeretik és ápolják. Műveikben nincsen country- jelleg, amitől amerikásak lennének, csupán vers és ízlés – fogalmaz a daltulajdonos, majd hozzáfűzi: – Ellenben majdnem képtelenség helyszínt találni. Pontosabban szólva helyiséget adnak, mint az Apáczai Kiadó, ám pénzt előteremteni egy komolyabb fesztiválra szinte lehetetlen.
Ennek az áldatlan helyzetnek az igazolására felevenít egy régebbi történetet. „Diliből” – mint mondja – meghirdetette, hogy az általa szervezett találkozó személyenkénti ötszáz forintos nevezési díjaiból összejött összeget az teheti zsebre, aki a leghosszabb tapsot kapja. Bár az eseménynek egy kisváros adott otthont, mégis megjelent ötven jelentkező.
– Milyen életpályát képzeltél magad elé? – fordul ismét Enikő felé Dinnyés József.
– Két esztendeje próbálunk összehozni egy hangzó anyagot, eddig sikertelenül. Nem akarok híres lenni. Nekem elég egy szűk kör, amelynek tetszik, amit énekelek. Ezenkívül iskolákban szeretnék népdalokat tanítani a gyerekeknek.
– Ennek a műfajnak mindössze ennyi az igénye, de ezt sem lehet teljesíteni, ugyanis nem rentábilis – sommázza a daltulajdonos. – Így természetesen nem beszélhetünk sikerpályáról. Mindössze egyetlen Cseh Tamásunk, egyetlen Sebő Ferencünk, egyetlen Tolcsvay Bélánk van, pedig akár minden városban lehetne egy-egy, hiszen tehetséges pengetős, énekes akad bőven.
origo.hu
Kényszerleszállást hajtott végre egy repülőgép a köd miatt Budapesten
