Hazai életképek külföldiek számára

Inkább a szakmai munkára kellene odafigyelni a Népszabadságban keltett mesterséges politikai hisztéria helyett, amelyet az Állami Népi Együttes koreográfusi posztjára kiírt pályázat miatt keltettek a két forduló közt. A vasárnap esti Hármas tánctükör című előadás ugyanis nem a betanított figurákat tehetségük szerint többé-kevésbé jól bemutató táncosokat, hanem a szerkesztőket és a koreográfusokat – Mihályi Gábort, Ratkó Lujzát, Végső Miklóst és Szappanos Tamást – minősítette. A közönség soraiban szinte kizárólag külföldiek ültek, s ennek a ténye már az előadás kezdete előtt felkeltette a gyanút, hogy ismét egy olyan egyveleget mutatnak be, amely a nem hozzáértőkre is csak az újdonság varázsa miatt hat. Az együttest ért kritikák között szinte mindig az szerepelt, hogy elsősorban a külföld részére készít műsorokat, s az új produkció sem lett kivétel ez alól. A tömegeket felsorakoztató koreográfiák többsége egysíkú, azonos mozgásra épült, aerobikot idéző térformákból állt, s a háttérbe kivetített hangulatkeltő tájképből a színpad világítása miatt többnyire csak az ég elmosódott kék foltja látszott. A díszlet siralmas volt: két fémvázas, tetején facserepes, parasztházat szimbolizáló állvány, szimmetrikus elrendezésben. Az utolsó tánc alatt feldíszítették szőttesekkel, petróleumlámpákkal, s így már sokkal hangulatosabbnak tűnt; ugyanezt más jelenetek alatt is megtehették volna. A koreográfusok szemmel láthatóan zsánerképek felvázolására törekedtek, rövid, frappáns, pergő és változatos, egyperces élethelyzetek sorozatával. Az ötlet maga dicsérendő, valóban a lehető legtöbb táncfajtát sikerült bemutatni, sajnos, a virtuóz Kalotaszeg, illetve a különlegessége és eltérő viselete miatt joggal hiányolt csángó dialektus nélkül, miközben Mezőségről három területet is kiemeltek. Helyenként kisiskolás vagy idegenvezetős íze volt a sűrűn vágott képsorokat kísérő állandó történelmi bevezetőnek, amely Ádám és Éváig visszament a magyar dialektusok bemutatásában. A szatmári kép kezdetén, az elsötétített színpadon először érvényesült a kivetített diafilm, mögötte két táncos látványos árnyékképjátékot mutatott be. A sárközi lányok sötétben, harangszó mellett vonultak be a színpadra, így először a lélekharang és a temetés jelent meg asszociációként, s furcsán következett utána a nem éppen síri hangulatú karikázó.
A Galga és a Major egyesített zenekarának teljesítménye felejthetőre sikerült. A cimbalom egy-egy melléütése volt a legkevesebb, hiszen inkább lett volna több hamis hang, több tévesztés, csak érződött volna rajta legalább minimális mértékű életkedv. Bár színpadi játékban mesteri módon adták elő a lelkendező, mulató cigányzenészeket, a hangzóélmény kiábrándítóan unalmas, élettelen haknihangulatot árasztott. Ráadásul az egyik prímás bőven alkalmazta a népi gyakorlattól eltérő klasszikus hegedűjáték technikai megoldásait, s mekegő vibrátójával teljesen stílustalanná tett bizonyos dallamokat.
A Hármas tánctükör elcsépelt koreográfiai megoldásaiban nem sok értékes pillanatot találhattak a magyar zene- és táncértők. Az előadás közben előforduló párbeszédek – mint például a hegyközi tréfás verbuválás – pedig a külföldiek számára voltak érthetetlenek. El kellene végre dönteni, mi is akar lenni ez az előadás: iskolai dialektusbemutató, népszerűsítő egyveleg külföldieknek, avagy a hozzáértő magyar közönség számára is használható műsor. Kérdés, hogy az Állami Népi Együttes képes lesz-e kitörni eddigi profiljából, és végre a szakma által is nagyszerűként üdvözölhető alkotásokba fogni? Elvégre táncosainak tudása ennél jóval többre jogosítja fel.