Elsőként arra kérdeztünk rá, miként igyekeznek felülmúlni legutóbbi albumuk, a Hol van az a krézi srác?, a Sajnálom és a Mozdulj! című slágerekkel taroló Cukor népszerűségét, vagyis miféle fejlődési vonalon halad a zenekar a tökéletesség irányába. „Fejlődés nincs, csak változás – kéri ki magának Szűcs Krisztián gitáros-énekes –, a különbség pedig az, hogy míg a Cukor dalok gyűjteménye volt, addig a mostani lemezen felfedezhető valamiféle koncepció. Túlléptünk az eddigi három-négy perces popdalstruktúrán, továbbá megtanultuk saját helyi értékükön kezelni a stúdiótechnikát és a számítógépeket. Két éve a Neo duóval való együttműködésünk kezdetén ugyanis még csak rácsodálkoztunk az elektronikára, s ha kellett, ha nem, telepakoltuk effektekkel a dalokat.” Szűcs Krisztián szövegírói tevékenységéről is beszélgettünk, miszerint dalait egyfajta elvágyódás jellemzi, olyasfajta vágyakozás, mint amikor valaki szeret kirándulni, mégsem gyakran teszi, inkább dalokat ír róla. Ezen kívül néven meri nevezni a hétköznapi érzéseket, még a szerelmet is, nem próbál mindenáron ironizálni. Ezek a frontember szövegvilágát olyan egyénivé és sajátossá tették, amilyennel csak a Kispál és a borz főideológusa, Lovasi András dicsekedhet az utóbbi időben. Mindezt Németh Róbert basszusgitárossal és Kovács Ákos menedzserrel állapítottuk meg, az érintett rezzenéstelen arccal hallgatta. Belső kontroll. Tisztában van mindezzel.
A következő témánk a csapat zenei identitástudatának feltérképezése volt. Azt szerettük volna megtudni, mennyire érzik helyesnek, hogy az úgynevezett alternatív zenekarok között tartják számon őket. „Azért sorolnak minket az alternatívok közé, mert azok az angolszász együttesek, amelyekhez zenénk leginkább hasonlítható, annak minősülnek. Pedig hasonló slágereket írunk, mint más olyan zenekarok, amelyeket már nem neveznek annak” – hangzik az egyik megfejtés. Az egypártrendszer alatt könnyebb volt a döntés: mindazok, akik dalaikkal valami ellen szóltak, továbbá nem jelenhetett meg lemezük, alternatívnak minősültek. Ebben az értelemben nem alternatívok, hiszen nem tiltakoznak semmi ellen és lemezeik is vannak. Ráadásul úgy, azokkal a számokkal, ahogyan ők szeretnék. Ebben mellesleg szerencsések, hiszen kiadójuk sosem szólt bele az alkotói munkába. Nem a multicég „tanácsolta” annak idején azt sem, hogy két angol nyelvű lemez után magyarul szólaljanak meg. „Eleinte úgy gondoltuk, hogy ennek a zenének az igazi nyelve az angol, tehát nekünk is angol számokat kell írni – fejti ki Németh Róbert –, ehhez egy ideig ragaszkodtunk, aztán valahogy elkezdett unalmassá, sőt nevetségessé válni számunkra. ”
Megállapítottuk azt is, hogy a Beatles óta igen nehéz forradalmian újat hozni a popzenében. Két út áll tehát napjaink együttesei előtt: vagy lecövekelnek valami mellett és a maguk szabta szűk intervallumban mozognak, vagy bátran hozzányúlnak mindenhez, majd a saját képükre formálják azokat. Ez utóbbit választotta a Heaven Street Seven is, hiszen új korongjukon a megszokott popzenébe néhol lágy olasz dallamok, másutt kemény metálhangok keverednek, sőt akad rajta egy „régi” kuplé is, a Dél-Amerika. A kupléírás receptje egyszerű, tudtuk meg Szűcs Krisztiántól: mindössze egy csinos barátnő kell hozzá, akit rá lehet venni egy kis sétára, valamint egy idős hajléktalan, aki nem állja meg szó nélkül, s így kommentálja a látottakat: „gyönyörű ez a kislány, fiam, maga kifogta Dél-Amerikát”. Így fogant meg ugyanis a Paudits Béla-i magasságokat ostromló szerzemény megírásának ötlete. „És ezzel még nincs vége a kuplétörténetnek – teszi hozzá a basszusgitáros –, Szálinger Balázs készülő Vérkabaréjának mi írjuk a zenei betéteit.”
Az anyagiakra térve: a zenekar öt tagjából ketten tudnak megélni kizárólag zenélésből, ami fejlődésnek mondható, mert két éve ez még senkinek sem sikerült. Ezzel együtt lebeszélnek mindenkit a rockzenészi pályáról, aki a gyors anyagi gyarapodás reményében választaná azt. Pedig nem panaszkodhatnak, folyamatosan koncerteznek, most is igyekezni kell a sörökkel, indul a busz. A célállomás Dunaújváros. Aztán jöhet Dél-Amerika.
origo.hu
Orbán Viktor: Már megint Bognár Gyuri a király!
