Emlékezzünk a jelenkorra!

A jelenlegi ellenzék hatalomra jutását követően várhatják a közszolgálati rádiók és televíziók felelős beosztású dolgozói elbocsátásukat. Mi, nézők pedig várhatjuk az új műsorstruktúrát. Az Aranyfüst című produkció se nem a támogatott, se nem a tűrt, egyenesen a tiltott kategóriába sorolódik majd. Emlékezzünk hát erre a műsorra. Pontosabban, még szól is. Ki tudja meddig? A legutóbbi adás visszatekintés volt, amelyben a szerkesztő az elmúlt negyedév legfontosabb anyagaiból válogatott.
Embertpróbáló időket élünk. Hogy ne hibázzunk végzetesen, okulnunk kell a múlt hibáiból. Történelmünk egyik legkeserűbb baklövését elemzi Salamon Konrád könyve. A szerző az első világháború utáni polgári felemelkedés zálogát az első Magyar Köztársaságban látja. Amennyiben annak idején nem a belső politikai csatározások, hanem a nemzetközi helyzet függvényében reagál hazánk, megússzuk a trianoni békediktátum gyalázatát. Míg az osztrák kormány meghívást kapott a konferenciára, ahol sikerült enyhítenie a számára keserű ítéleten, addig az itthon uralomra került proletár kormány nem képviseltethette magát a béketárgyalásokon. A szomorú eredmény köztudott, amire még az a tény sem nyújt vigaszt, hogy a trianoni döntés soha nem lépett életbe, legalábbis jogilag. A műsor egyik vendége, Pap Gábor művészettörténész emlékeztetett: miután a nagyhatalmak ráébredtek az utódállamok rabló szándékára, igyekeztek helyre ütni súlyos tévedésüket. Ennek megfelelően megfogalmaztak egy záródokumentumot, amely szerint biztosítani kell az elszakított területeken a magyarság jogait, méghozzá törvénybe iktatott módon. Ez elmaradt, vagyis a trianoni békeszerződés sohasem lépett életbe. Helyette 1945 májusától törvényerőre emelkedett a benesi dekrétum, s életben van mind a mai napig. Kártékonyságáról szólt a műsor egy másik anyaga. A felvidéken élő magyarok vallomásaiból világossá válik: bizony másodrendű állampolgárnak érzik magukat. Hiába akarja felülbírálni a státustörvényt a jelenlegi ellenzék, májusban a dekrétum kérdését napirendre tűzi az Európai Unió. Elvtársak, a hordó nem áll meg!
A közszolgálati televíziózás új hulláma érződött az Örömzene, Benkó Sándor és barátai című produkcióból. Ezzel a műsorral köszöntötték – akik köszönteni kívánták – a klarinétost. Én már csupán abban az egyben bízom, hogy Benkó úr örökké emlékezetes puszija, amelylyel a városligeti kampányszínpadra lépő baloldali miniszterelnök-jelöltet köszöntötte, Júdás-csók volt. A Kosztolányi művház pódiumán, jó másfél-két évtizede, bezsírosdeszkázott és Kinizsi sörözött közönségtől övezve, még a maga helyén nyomta a Benkó Dixilend Band. A hangulatot – minek is tagadnám – ötösre értékelhetjük. Ez az együttes a kivétel, amelyik saját hazájában vált prófétává. Azóta a bizonyos csók óta meg merem kockáztatni, hogy a külföldi szerepléseikről szóló csupa jó hír mögött a rendszerváltozás előtti televíziós bajtársak elvtársi segítsége sejthető. 1990 után egyre-másra hallhattunk kevésbé hízelgő beszámolókat, bizonyos, nem túl értékes amerikai díjakról, nem kifejezetten korrekt tévés tudósításokról. Persze meglehet, kizárólag az irigyek hallatták rosszindulatú hangjukat. Természetesen a Benkó Dixilen Band muzsikája nem azért színtelen, nem azért szólalnak meg mindig ugyanonnan a kevésbé virtuóz szólók, nem azért maradnak az egyes szólamok kidolgozatlanok, nem azért nem épülnek a számok, mert a csapat szocibarát. Ellenben éppen azért írom le, hogy nem valami fenomén banda, mert szocibarát.