A hányatott sorsú Jean Genet, ahogy illik, költőként kezdte – annak sem volt éppen rossz –, ám a valódi átütő ereje egzisztencialista drámáiban mutatkozott meg. Ezek közül is az egyik legismertebb és legtöbb kérdést felvető darab a Párizsban, 1947-ben bemutatott Cselédek, amelynek mindhárom nőszerepét férfiak formálták meg az ősbemutatón. Ebben a felfogásban játszotta a Cselédeket 1996-ban a Radnóti Színház is: a két cselédlányt és a Madame-ot Jeles András rendezésében Kulka János, Görög László és Bálint András játszotta. A Shakespeare korát idéző szereposztás nem véletlen, hiszen nyilvánvaló, hogy a transzvesztita Genetet a nő önmagában nem érdekli. Annyiban viszont nagyon is érdekes számára a női princípium, amennyiben az a saját nemét elfogadni nem tudó, a hím princípiumot viszont végletesen ideologizáló férfi önmagához való viszonyában megjelenik, mintegy megerősítve a homoszexuális férfi saját kiszolgáltatottságába és alárendeltségébe vetett hitét.
A Cselédekben tehát nincs férfi és nincs nő – a szereplők, ha úgy tetszik, férfiak, ha úgy tetszik, nők –, mert az itt elénk állított kiszolgáltatottság – bár rokon vele – mégsem azonos a sajátosan női sorsokból oly ismerős alávetettséggel. A saját viszonyai súlya alatt roskadozó egyén – ha úgy tetszik, ego – kiszolgáltatottsága ez, amely mint ilyen, nem az egyén nemének, hanem az őt ért frusztráció mértékének a függvénye.
Helyénvaló és elfogadható tehát Bagó Bertalan rendezői választása, amennyiben Solange, Claire és a Madame szerepét színésznőkre osztja, ám színészei női nemét nem önmagában értelmezi, hanem csak az alaptéma – az áldozat bűnössé válása saját kiszolgáltatottsága és irracionális bűntudata révén – alátámasztására, kifejtésére használja. A debreceni Csokonai Színház Stúdiószínházának színpadán az idősebb nővér szerepében Varga Évát, a fiatalabb cselédében Majzik Editet, a Madame-éban pedig Földeáki Nórát láthatjuk. A díszlet is hangsúlyozottan, mondhatni negédesen nőies: bohókás alakú babarózsaszín fotelek, hatalmas, rózsaszínbe burkolt ágy-asztal, arénaszerűen berendezett, kispolgári ízlésvilágot idéző párnácskákkal díszített nézőtér, amely egyben fiókos szekrényül szolgál az alant játszóknak. A díszlet – viszonylagos tágassága ellenére – mégis fojtogat: a színészek egy katlan mélyén vívják reménytelen harcukat önmaguk és egymás ellen. A tramplinak öltöztetett, hangsúlyozottan durva Solange figura, és a nőiességét hetykén férfias allűrökkel átszövő Claire azonban éles ellentétben van ezzel az édeskés díszlettel: megjelenésük és játékuk arcul csapja és felébreszti az egy pillanatra elaltatott nézőt. Az éles ellentétekből adódó feszültség a darab végéig megmarad: Claire szerepében Majzik Edit az utolsó pillanatig megőriz valamit abból a tűzből, ami a saját sorsa reménytelenül, ám mégis konokul lázadó embert jellemzi. Varga Éva megformálásában Solange visszafogottabb és egyneműbb. Nem véletlenül, hiszen az idősebb nővér minden belső vívódás nélkül teljesen egyértelműen gyűlöli a Madame-ot, s azért a gyöngeségért, hogy mégsem képes végezni vele, önmagát is gyűlöli. E gyűlölet elfárasztja, kimeríti, és megerősíti abbéli hitében, hogy nyomorúságos sorsától sehogyan sem szabadulhat. Az erőteljes alak neuraszténiás kimerülésének csüggesztő volta nagyszerűen „átjön” Varga Éva értő játékán. A büntetésre áhítozó bűnös megmutatásával azonban kissé adós marad a debreceni Solange.
A darab minden szituációját átszövi az elfojtott vágyak okozta szenvedés, a ki nem élt szexualitás. Ennek kínzó voltát a Madame megjelenése teszi publikussá: a napjaink elegáns utcai viseletbe öltöztetett finom, leheletvékony Földeáki Nóra alakjának színre lépése a „trampli” cselédek minden gyűlöletmegnyilvánulását visszamenőleg is igazolja, és hitelessé teszi. Érthető és szimpatikus az a megoldás is, hogy a Madame jelenléte mintegy idézőjeles: az utolsó jelenetig nem szólal meg: szövegét a cselédek szájába adja a rendező. Vagyis Bagó felfogásában a játék – az utolsó pillanatig nem vált át valóságba: a Madame csak a képzeletben van jelen, a cselédekkel nem kommunikál. Szerepe annak a néma játékban előadott megfogalmazására korlátozódik, hogy rájön: a kedvesét tőrbe csalták. A csalás felszínre kerülése felgyorsítja az eseményeket az egy légtérben, de egymástól függetlenül folyó játék eredményeként a cselédek eljutnak a végkonklúzióig: bűneikért valakinek – amint a végén kiderül, Clairnek – halállal kell lakolnia, a gyönyörű Madame-nak pedig ki kell mutatnia a foga fehérjét: a cseléd hulláját meg sem látva fel kell üvöltenie egy általa utált tárgy – egy kesztyű – jelenléte miatt. Bagó felfogása így igazolódik: a Madame azonossá válik azzal a gonosszal, akinek a cselédek látják őt, a gonosznak járó büntetést pedig annak kell elszenvednie, aki gyöngének mutatkozott az ítélet végrehajtásában.
origo.hu
Napi balfék: Magyar Péter újabb árulót talált!
