Mik a tervei a jövőre nézve? Készül újabb publikációra?
– Most elsősorban a XVI–
XVII. századi magyar nyelvű graduálok antifónáinak összkiadásán dolgozom, s a közeli feladatok között szerepel egy-egy reneszánsz és barokk korbeli zenei kézirat anyagának közreadása. Pozsonyi kolléganőmmel együtt tervezem a Vietoris-kódex újrakiadását is, ami a Musicalia Danubiana forráskiadvány-sorozatban Pozsonyban, 1985-ben egyszer már megjelent, de rövid időn belül elfogyott.
– A kutatók sokszor arra panaszkodnak, hogy nincs elég pénz a kutatásokhoz. Hogy áll ezzel a magyar zenekutatás?
– A Széchenyi-terv részeként meghirdetett pályázaton az elmúlt évben a Magyar Zenetörténeti Osztály három pályázata is sikerrel vett részt. Ily módon igen kedvező helyzetbe kerültünk, ugyanis legalább három évre biztosítottnak látszik a kutatás, a feldolgozás és a közreadás zavartalan menete. Intézetünk egyébként az elmúlt évben elnyert pályázatok révén az MTA társadalomtudományi intézetei között igen előkelő helyre került.
– Hogyan értékelik külföldön a magyar zenére vonatkozó kutatási eredményeket? Őket is érdekli, vagy ezek mindenekelőtt Magyarországon találnak olvasótáborra?
– A figyelem középpontjában elsősorban a Bartók- és a gregoriánkutatás áll, de minden olyan szakmai eredmény, amely nemzetközi érdeklődésre is számíthat, megjelenik angol vagy német nyelven, nálunk elsősorban a Studia Musicologica periodikában. Ezenkívül a zenetörténészek gyakran vesznek részt nemzetközi konferenciákon, ahol nemcsak ismertetik, de meg is vitatják az újabb eredményeket.
– Ön többek között evangélikus egyházzenével foglalkozott. Nagy előnyt jelenthetett ebben, hogy evangélikus, ráadásul a férje lelkész.
– Evangélikus, a keresztyénséghez kötődő múltam nagyrészt meghatározta és kijelölte azt a kutatási területet, amelyben a legotthonosabban mozgok. Az elmúlt évtizedben férjem is sokat segített az egyházi és a bibliai vonatkozású szövegek megfejtésében és értelmezésében. Rajta keresztül hálával gondolok a budavári evangélikus gyülekezetre, ahol alkalmanként, nagyobb ünnepeken módomban áll a gyakorlatban is kipróbálni és megvalósítani azt, amivel egyébként az íróasztal mellett foglalkozom.
– Tanárként hogyan látja a felnövekvő nemzedéket? Akadnak hallgatók, akik az ön szakterületével szeretnének a későbbiekben foglalkozni?
– Az egyetem elvégzése után többen választottak magyar zenetörténeti témát, de közülük csak néhányan a reneszánsz vagy a barokk korból. A magyar zenetörténet iránti vonzódását viszont bizonyos szinten minden magyar zenetudósnak kötelessége megtartani egész életében. Ami a másik szakterületemet, a paleográfiát, a zenei írástörténetet illeti, itt az érdeklődés inkább akkor alakul ki és mélyül el, ha lehetőség kínálkozik arra, hogy valaki közvetlenül a zenei forrásokkal foglalkozzon.
– Mekkora teret foglal el a zenekadémiai tanulmányokban a magyar zenetörténeti oktatás? Más országokban a nemzeti zenetörténetre nagy hangsúlyt fektetnek.
– Sajnos a zeneakadémiai hallgatók nagy része nem szívesen foglalkozik a zenetörténettel, így a magyar zene történetével sem. Nem érzik annak súlyát, hogy saját zenélésüket a zeneélet folyamatába kell helyezni és ily módon fontos lenne számukra, hogy a magyar zenetörténet és -élet múltját is megismerjék. A legtöbb zenész ugyanis betagolódik a kortárs zeneéletbe, amit sokkal jobban érthetne és élhetne meg akkor, ha a történeti háttérrel is tisztában lenne.
– Vajon mi lehet az oka annak, hogy Magyarországon a hazai zenetörténet kevésbé fontos az emberek számára, mint a környező országokban? Ők büszkék saját zeneszerzőikre, Magyarországon pedig egy átlagos zenekari hangszerjátékos alig egy-két nevet tud csak felsorolni a külföldön is híres néhány komponistánkon kívül. Az oktatási rendszer az oka vagy a magyar zeneélet nem kínál elég lehetőséget ezek széles körű megismerésére és megfelelő szinten való kezelésére?
– Azt hiszem, itt sokkal mélyebb problémáról van szó. Különösen azok, akik a hatvanas-hetvenes években voltak fiatalok, általában nem szeretik és nem értékelik a nemzet fogalmát. Olyan korban nőttek-nőttünk fel, ahol ez nem volt fontos vagy másként volt az. Lassanként hozzá kell szoknunk, hogy magyarok vagyunk és nem kell szégyenkeznünk amiatt, hogy ehhez a nemzethez tartozunk. Ha nem akarjuk vállalni viharos múltunkat, identitászavarral küszködünk a jelenben. Úgy vélem, sokan egyszerűen nem akarunk vagy nem merünk erről gondolkodni és dönteni, pedig mindannyiunknak személyesen kell saját és nemzeti múltunkat feldolgozni és értékelni. Ezáltal tanuljuk meg és tudjuk kialakítani a szélsőséges elfogultságtól mentes egészséges nemzettudatot, amelyben helyet kap a múlt és ezzel együtt a múlt zenéjének megbecsülése. A magyar műzene valójában a XVIII–
XIX. század fordulóján kezdett önálló arculatot ölteni. A korábbi zeneműveinkben formailag és eszközeiben is a nyugat-európai irányzatokat követtük. Ezért kellene jobban megbecsülnünk a XIX. század magyarországi törekvéseit, amikor kialakult, majd később nemzetközileg is ismertté, sőt elismertté vált a magyar zene.
– Elképzelhető, hogy a jövőben létrejön egy kifejezetten magyar zenével foglalkozó, nemzetközi érdeklődésre is számot tartó fesztivál?
– Mindenképpen hasznosnak tartanám. Ehhez partner lehetne a Zenetudományi Intézet is, hiszen évtizedek óta tartó programjával, a régi magyarországi zenei források feltárásával, értékelésével és közreadásával segítséget nyújt zenei múltunk megismeréséhez, a művek előadásához. S ezáltal nagyrészt már megteremtette azokat a feltételeket, amelyek lehetővé teszik a magyar zenetörténet emlékeit felvonultató fesztivál megrendezését. Olyan fesztiválét, amely történelmünket, művelődésünket és benne a zenét is reprezentálja.
origo.hu
Óriási bajban a baloldali pártok, mindent elkövetnek, hogy átverjék a választókat
