Sok éve elhagyta már szülőföldjét, mégis nagyon népszerű maradt, dalait az erdélyiek szinte himnuszként éneklik. Hogyan került kapcsolatba a zenei élettel?
– A Kolozsvári Opera karvezetője tizenegy éves koromban a zeneiskola padjaiból választott ki a Tosca pásztoráriájának eléneklésére. Innentől kezdve többé-kevésbé rendszeresen énekelek, bár zenei pályafutásom ezután kis időre megakadt, mert tizenkét évesen kirúgtak a zeneiskolából. Édesapám a református egyházkerület főkönyvelője volt, és az akkori román igazgató kijelentette, hogy nincs szükségük a papok gyermekeire. Ez volt életem első és talán legnagyobb megrázkódtatása. Ezután néhány évig klarinétoztam a Kolozsvári Népművészeti Iskolában, ahol a tanárom rábeszélt, hogy jelentkezzem a zeneakadémiára. Fel is vettek, s így maradtam a zenei pályán.
– Ilyen nagyszerű komolyzenei előmenetel után miért választotta a könnyűzenét?
– A zeneakadémián a kollégáim rábeszéltek, hogy vegyek részt az egyetemi táncdalfesztiválon. Én nyertem meg, s ettől kezdve a könnyűzene felé terelődött el az érdeklődésem. Szerencsésnek mondhatom magamat, hiszen a mai napig ezzel foglalkozom, eltérően nagyon sok tehetséges kollégámtól, akiknek a kivándorlás miatt szakmát kellett változtatniuk. Én kint is sikeres vagyok, az utóbbi időben leginkább nemzetközi sétahajókon énekelek, egyedül vagy a Gábor and The Night Stars nevű zenekarommal, de gyakran játszom királyoknak, államfőknek is.
– Mivel foglalkozott a rendszeres zenélés mellett, mielőtt elhagyta Erdélyt?
– Mivel nagyon népszerű zenész voltam, olyan sokat jártam fel a bukaresti tévébe és rádióba, hogy amikor lediplomáztam, állást ajánlottak nekem. A rádiónál öt zenés műsort szerkesztettem hetente, a tévénél pedig a magyar adások zenei szerkesztője voltam egészen addig, amíg nem disszidáltam.
– Látszólag sikertörténetet mutatnak be az erdélyi évek emlékei. Mesélne az érem másik oldaláról, a politikai problémáiról?
– Az első eset 1974-ben történt, amikor Kolozsvár egyik utcáján a rendőrség a tömeg előtt ollóval levágta a szakállamat. Arra hivatkoztak, hogy ez nem megengedett, pedig a személyimben is szakállas kép volt. Amikor pedig a televízióhoz kerültem, mivel az a Központi Bizottság intézménye volt, arra akartak kötelezni, hogy román hazafias dalokat énekeljek. Én ezt megtagadtam, s ennek következtében fél évre letiltottak Románia minden színpadáról. Később, 1976 tavaszán hívatott a televízó elnöke, és a Securitate jelenlétében arra akartak kötelezni, hogy besúgó legyek. Először persze feldicsértek, elmondták, hogy nagyon jó szerkesztőnek tartanak, és pont ilyen fiatal káderekre van szükségük. Majd arra kértek, hogy írjak jelentéseket a magyar adások szerkesztőségében elhangzó beszélgetésekről, ahogy más megbízható személyek is rendszeresen referálnak a többi stábról. Hazugsággal próbáltam kitérni a felkérés elől: azt mondtam, hogy válófélben vagyok, alkoholizálok és sok a problémám. Időt kértem, hogy felkészülhessek erre a nagy feladatra. Ekkor már tudtam, hogy május végén elhagyom az országot egy külföldi turné miatt. Elhatároztam, hogy nem is jövök vissza. Soha nem lettem volna képes ekkora aljasságra.
– A Ceaucescu-rendszerben még a művészeket is nehezen engedték Nyugatra, hiszen egy ilyen út volt a legkönnyebb módja a szökésnek.
– Csak azért adták ki az útlevelet, mert a feleségem és a kisfiam otthon maradtak. Így sikerült kibújnom a rettenetes felkérés alól. Eleinte valóban turnéztam, azonban hat hónap leteltével a feleségemnek joga lett volna meglátogatni engem, s mivel ezt a román állam megtagadta, politikai menedékjogot kértem. Tudatosan választottam Svédországot, mert abban az időben Románia egyedül velük szemben tartotta be a családegyesítésre vonatkozó kötelezettségeit. Csak így jöhetett a családom is utánam.
– A beszédén nem hallatszanak az idegenben töltött évek.
– Aki szereti az anyanyelvét, az nem tudja elfelejteni. A kisebbségi érzés erősíti a nemzeti hovatartozást, ezért mi, erdélyiek különösen vigyáztunk a magyar nyelvre. Svédországban nem olyan nehéz ez. A második házasságomból született kisfiamnak, aki svéd anyanyelvű, magyar nemzetisége miatt állami pénzen heti rendszerességgel magyar órát biztosítanak. Vele mindig magyarul beszélek.
– Sok magyar él Nyugaton. Rendszeres erdélyi koncertkörútjai mellett nekik is szokott énekelni?
– Természetesen, sok koncertet tartok Svédország és Európa különböző városaiban a nyugati magyarság felkérésére, még New Yorkban is zenéltem nekik. Jótékonysági hangversenyeket is rendezek, most éppen egy erdélyi magyar árvaház létesítését tervezem, amire legutóbb a Vöröskereszt segítségével az oslói koncertemen gyűjtöttem.
– Melyik zenei irányzatokat részesíti előnyben? Vannak olyan zeneszerzők, együttesek, amelyek különösen sokat hatottak saját stílusára?
– Gyermekkoromban tulajdonképpen Puccini vezetett be a zene világába, az operai évek alatt rajta keresztül szerettem meg a zenét, hiszen énekeltem a Tosca és a Bohémélet a gyermekkórusában és gyermek szólószerepeiben is. Puccini – ha szabad így mondanom – az akkori könnyűzenét írta. A rockzene pedig a Beatles dallamosságán, többszólamú kórusrészein keresztül ragadott meg nagyon. Tulajdonképpen mindig is a romantikus, mollos ívelésű, szomorkásabb dalokat, balladákat énekeltem a legszívesebben. Ilyen volt a befutó számom, A Donát úton nyílnak már az orgonák, amelyből több mint egymillió kislemezt adtak el.
– Mennyire tartja a kapcsolatot szülőföldjével? Ismeri a fiatal erdélyi zenészeket, énekeseket?
– Amikor zenei szerkesztőként dolgoztam, egyik fő feladatomnak tekintettem az akkori fiatal zenészek, zeneszerzők felkarolását. Igyekszem kapcsolatban lenni a mai irányzatokkal is, és elég gyakran viszek magammal fiatal erdélyi énekeseket a turnéimra, hogy az én telt házas estéimen keresztül őket is megismerhessék. Nemcsak jó zenészek, hanem tehetséges zeneszerzők is vannak Edélyben. Dancs Árpád egyik csodálatos szerzeményét, a nagy sikerű Amióta elmentél című dalt beválasztottam a legutóbbi lemezemre is.
origo.hu
Deák Dániel szerint látványosan Magyar Péter megrendelése a mai Medián-kutatás is
