Ön a Nemzeti Kulturális Alapnál kurátor. Milyen megállapításokra jutott a táncházmozgalommal kapcsolatosan?
– Erősíteni kellene a táncházakat, főleg a vidékieket. Sok munka – idő is, pénz is – kell ahhoz, hogy a „rohanó” embert megállítsd, aztán még meg is táncoltasd, meg is énekeltesd, hangszert adj a kezibe, Gyimesbe küldd… Vannak, akik ezt vajas kenyéren élve is látszólag könnyedén megteszik, olyanok is, akik nagy pénzért is nehezen. Persze a pénz csak segíteni tud, rajongást nem pótol. A pénz önfeledt lelkeket még soha nem állított tisztességes csatarendbe. Kultúrában se. Ennek a levegőben kell lennie. Olykor elég egy tiszta hang, máskor a kórus is kevés. De azért lankadni luxus.
– A Táncházegyesület felmérése szerint az idei Táncháztalálkozón minden eddiginél többen voltak…
– A táncházat nem a Táncháztalálkozó tartja fenn – bár természetesen az is segíti –, hanem fordítva. Most, azt hiszem, a sejteket kellene rendbe hoznunk a szervezetért. Egyre nagyobb vásárok az egyre szűkülő táncházak tetejibe, óceánjárók apadó tavon, ez a panoráma. A kurátor-dombról is, meg az országban utazgatva is.
– Az idei Szigeten felállított táncházsátor kifejezetten látogatott volt, s a legtöbb érdeklődő ott találkozott először a népzenével.
– Az első megszólítás, a hívó szó még csak sikeres, a második, az útmutató alig hallik. Szinte elvész a nagy lármában. A tájékozatlant még valahogy befogja az ilyen tisztelni való sátorügy, de utána jön a neheze: örvendező nézőből boldog részest, a tapsikolóból jó táncost, rogyadozó görbéből egyenest faragni, a nyögdécselőből meg énekest! Nem színpadit! A táncház világa a magyar kultúrának hatalmas tömbje. Zenénk, dalaink, mozgás, ruházkodás, egyebek, együtt olyan, mint egy nagy épület. Vannak, akik a kapun kívül állnak, hívogatnak, tessékelnek. Mások a lépcsőt is megmutatják. Na, újabban itt szokott megtorpanni a friss jövevény. Tanulás nélkül ugyanis itt sem, saját műveltségében sem juthat feljebb az ember. Pedig a kupoláért megéri. Onnan lehet messzire ellátni.
– Ehhez egyedül állami szinten lehetne igazi segítséget adni, az oktatás részévé s egyben elfogadottá tenni. Mi a véleménye a kultúrával és az oktatással foglalkozó minisztériumok hozzáállásáról, lépéseiről?
– Az oktatáson kívüli, a nem állami segítség is igazi segítség. Előnye a hátránya: nem intézményes, ugyanakkor így lehet hiteles a hangja – könnyen megújul, színtartó, életszagú, nem könnyen manipulálható, nehezebben kisajátítható. Ne mondjunk le róla! A minisztériumok hozzáállásairól nem tájékozódtam, így csak találgatásokba kezdenék. Sejtéseim persze vannak, elkapott híreim is. Azt a miniszteri programot például a rádióból csíptem el, hogy „jó értelemben vett offenzívát” kell indítani külképviseleteink korábbi kulturális tevékenysége ellen, amely a különbségeinket hangsúlyozta szerte a világban, s nem azt, ami összeköt minket másokkal. Valahogy így. Hogy ennek a sokféleképpen árnyalható „értelme” kinek lesz „jó”, én nem tudom. Azt viszont tudom, hogy az eredetiség köt össze igazán. Az eredetiség vonzerő. Tőlem is elvárják az eredetiséget. A világon mindenütt. Másfelől nézve: alig akad olyan „kizárólagosan eredeti jellegzetesség”, amelynek valami párja, távoli visszhangja másutt, más népeknél meg ne lenne, vagy legalább amivel egy másik nép fiai ne tudnának mit kezdeni, s általában véve megszeretni.
– A moldvai csángóság kulturális helyzete még a miénknél is rosszabb. Elvették az identitásukat, nem tudják, hova tartoznak, milyen nyelvet beszélnek, ők csak azt érzékelik, hogy nekik mindenki mást mond.
– Sok szél port is hoz. Amíg a csángó ember maga nem ébred rá, hogy ő kicsoda, addig „a vaj es baj”! Nem csak a csángóval van így. Bábáskodni persze kötelesség, de felelősség is. Szép és ritka ünnep korunkban, mikor a tudat vajúdik, s öntudat születik. A bába mindenesetre tiszta legyen! Kellenek az iskolák, népfőiskolák, a folyóiratok csángó nyelvtannal, helyesírással, jó a házitanítóskodás, de itt a tanuló is tanítson! Voltam én különben ilyen iskolában, Csíkszeredában. Hiteles hely! Egyébként valóban nem is sejtjük, hány fejezete van még a csángó sorsnak! „Szokatlanul új” események peregnek az orrunk előtt. A pár éve Izraelben rekedt kukázó, valószínűleg több százra menő hajléktalan csángó férfi esetére gondolok, akiket valami banda Bákóból „munkaközvetített”, meg arra a csángó fiúra, akire Párizsban valami híd alatt bukkant rá néhány magyar. Házi munkát végez. Hol itt, hol ott. Nehéz az ilyet megszokni. A Szerettől a Szajnáig! Szentföldig! Meg hát nem is szabad. A csángó tanulság ránk nézve is intő. Mi is nyögjük a tudatvesztést. Sok atyánkfiának fogalma sincs, hol van pontosan, kapkodva keresi a helyét, ha keresi, és könnyen becsapható. Ha a plázák mind népfőiskolák lennének – persze szörnyen nézne ki –, az se lenne elég!
– Ön szerint mi a megmaradás járható útja?
– Az almágyi pincenótáé. Az például józanul is járható út. Új stílusú, közben ötfokú! A hangsor régi, a szerkezet új! Előde, a régi stílusú, ereszkedő szerkezetű. Fent kezdi a hangot, aztán hozza lejjebb, alul elhalkulva lezárja. Új stílusú népdalaink egy családja, amelyhez ez a bizonyos almágyi is tartozik, a hangsort megtartva alul kezd, aztán felviszi, s megint a mélyben zár. A régi, hibátlan épületanyagból új szerkezetet hozott létre, ereszkedő vonalú helyett kupolás lett. De a lényege megmaradt! Az utolsó pillanatban, s ez nincs kétszáz éve, képes volt megújulni, abban az időben, mikor a magyar zenei ízlést a német szinte kezdte már kiszorítani. Ezt a kupolát a magyar kultúra egyik csodájának tartom. Ilyet csak olyan közösség emelhet, amelyik élni akar, helyesebben, amelyik még életre való. Mert fenyegetett állapotában a lényegét megőrizve tud nagyot változni. Nehézsége, hogy építés közben védekeznie is kell, magasba kapaszkodni, fél szemmel meg a mélységet fürkészni: már megint kinek van útjában ez a mi sebtiben összeütött állványunk.
– A segítség viszont az állam felelőssége lenne, megfelelő kultúr- és oktatáspolitikával, hiszen a hagyománytiszteletet nehéz azokkal megértetni, akik egészen más alapokon nőttek fel. Az iskolapadban kellene elkezdeni, talán nem is a népművészettel, hanem a magyar történelem és irodalom megfelelő szellemben történő tanításával.
– Egyetértek. De szeretném kiegészíteni az állam felelősségét. Nálunk ezekért mindahányan, külön-külön is felelősek vagyunk, különösképpen a humán értelmiség. A művészt is ide sorolom. A magunk közérthető és -érezhető meghatározása is egyre sürgetőbb feladat.
– Sokan nem érzik, hogy szükségük lenne a megtartó hagyományokra, hiszen a média nem ezt sugallja. Sem az Európai Unióban, sem a mai nemzetköziségre épülő világban nem könnyű megőrizni ezeket az értékeket pusztán alulról jövő kezdeményezések formájában. Itt most széles körű és gyors tudatváltozásra lenne szükség, hogy az emberek visszakapják azt büszkeséget, amelynek segítségével helyesen értékelik magyarságukat és annak egyedülálló értékeit.
– Valamire biztos jó a gyors tudatváltozás, a sietve beszerzett büszkeség is, de még jobb, ha a büszkeséget kiegészíti a megismerés is. Kodály azt modja, születhetsz franciának, magyarnak nem. Az napi munka: megszerezni, őrizni, csiszolgatni! Annyiféle hatás kezdte ki a magyar nyelvet csak az utóbbi kétszáz évben. Na aztán főleg a kultúrát elosztogató központ nyelve! Szórendje fellazult, hangsúlyai elbizonytalanodtak, könnyen helyettesíthető idegen szavakat használ. Hány apró rezdülést lehetne utolérni, ha csupán helyes sorrendben mondanánk el a szavakat! De ezért itt már dolgozni kellene, ismerni kellene Pázmányt, a csángó nyelvet… Én azt a büszkeséget kívánom mindahányunknak, amelyik történelmi emlékhelyeinkre indít, és a háromszéki utas beszédjére a vonaton is figyelni tud. Vagy ezek legalábbis ne maradjanak ki belőle.
– Ön rendkívül sokoldalú alkotómunkát folytat a színpadi szereplései mellett. Készülnek újabb könyvek, lemezek?
– Nehezen jutok el asztali munkáimhoz. Sokat utazom. Mire belezökkenek, futnom kell. Azért így is készülget a „Bú hozza kedv hordozza” második kötete. Ez már töppedt állapotban van. Aszú lesz, remélem. Ebben többek közt egymás alá rakosgattam az „énekelni” szavunk száznegyven rokon értelmű szavát. Nyelvünk partra sodort gyöngyszemei ezek. Vas megyétől Moldváig, Nyitrától Bácskáig találtam rájuk húsz-egynéhány év alatt. Asztalomon van egy másik félkész munka is, a „Mesék a meséről és a mesemondóról”. Tuvai, mongol, kínai mesék. Műfordítás lesz, de ez is csak a vonaton mozdul, otthon nem. Aztán szívesen összeütnék egy CD-t a Déli krónika elé mondott meséimből is. Tervezem még a hagyományos állatterelő, állatutánzó és az „állatértő” hangok megjelentetését is, CD-n, fényképekkel. Hát Pál Pista bácsi állatértő tudományát, azt kár is lenne elszalasztani! Pista bácsi azt mondja: a disznó tudja, ha jó pásztora van! „Gróf! gróf!” – úgy dicséri. De amelyik csak járatja-fárasztja a semmiért, annak melléáll, és jól megszidja: „zsivány! zsivány!” Na, így volna elég! Idő kéne nekem is! Van négy gyermekem. Ez is szempont. Igaz?
origo.hu
Deák Dániel szerint látványosan Magyar Péter megrendelése a mai Medián-kutatás is
