Ön mint textilművész, számtalan munkájához merít a népművészetből témát. A Napi Magyarország és a Magyar Nemzet hasábjain többször írt a jeles napokhoz kötődő szokásokról és más népművészeti jelenségekről. Hogy ismerkedett meg a magyar néprajzzal?
– A hatvanas években, amikor fiatal voltam, a levegőben volt a népköltészet és a néphagyomány szeretete, és úgy gondoltam, bőségesen találok bennük témát. Egyszerűen ezek érdekeltek, és ez a vonzódásom a mai napig megmaradt, azonban a néprajzzal csak azon a szinten foglalkoztam, hogy kedveltem. Vonzott a népszokások költészete, nagyon szerettem az irodalmat, és úgy vélem, maga a népköltészet is magas rendű irodalom.
– Makó környékén nőtt fel, a szülőföldjét is tanulmányozta. Mi mondható el a vidékről?
– Hódmezővásárhelyen születtem, most Makón élek. Ez a város nem túlságosan gazdag hagyományokban. A török időkben többször elpusztították, majd fölépítették, és mindig újratelepült. Az 1700-as évek elejétől az ország minden részéből jöttek olyan emberek, akik otthon nem találták meg a lehetőségeiket, a boldogulásukat, ezért Makón telepedtek le. Azok az emberek, akik el tudják hagyni az otthonukat, általában nem nagyon ragaszkodnak a hagyományaikhoz, úgyhogy népdalkincset, népművészetet nem hoztak magukkal. Persze van helyette más, például szép épületek, templomok épültek. Szirbik Miklós református prédikátor, Makó XIX. századi történetírója nagyszerű helytörténeti munkát írt, amelyből nagyon sokat lehet meríteni. Leírta az akkori helybeli szokásokat. Bálint Sándor, a szakrális és a Szeged környéki néprajz nagy tudósa is foglalkozott Makóval. Személyesen is ismertem őt, jó barátságban voltam vele, és az ünnepi kalendáriumából nagyon sokat tanultam.
– Pedagógusként mi a tapasztalata: a fiatalok érdeklődnek a hagyományok és a népművészet iránt?
– Jelenleg művészeti iskolásokkal foglalkozom, rajzot tanítok. Segítek a gyerekeknek feleleveníteni a hagyományvilágot különböző rajzpályázatokon való részvétellel és olyan tematikus rajzokkal, ahol a népművészettel, népszokásokkal foglalkozunk.
– Ön a makói művésztelep egyik vezetője. Ebből a kezdeményezésből számos mű született, a Kárpát-medence képzőművészeinek többsége megfordult már az alkotótáborukban.
– A művésztelep 1991-ben alakult, azóta minden augusztusban megrendezzük, éppen most zárta be kapuit a tizenkettedik. Határon túli magyar művészeket látunk vendégül, elsősorban festőket, de vannak szobrászok, keramikusok, rajzművészek, én pedig textiles vagyok. A telepeket kiállítással nyitjuk, és azzal is zárjuk, s közben lehetősége nyílik a művészeknek a bemutatkozásra. Itt a művek megszületése és nyilvánosságra hozatala mellett bábáskodom. Nagyon sokat segít a szervezésben és a lebonyolításban a telep másik vezetője, Gilinger Katalin, aki a tanítványom volt. A művésztelep a millennium alkalmával egy sorozatot hozott létre, amelyet a millennium kormánybiztos hivatalának támogatásával könyv formájában is kiadtunk Ezerszáz év a Kárpát-medencében címmel. Az albumban szereplő művek négy esztendőn keresztül készültek, 1996-tól, a honfoglalás évfordulójától egészen 2000-ig. Az idei téma címe a Testvéreink, a fák volt, ami alkalmat adott a művészeknek arra, hogy e nagyon sokoldalú szimbolikával rendelkező témát kellőképpen kibontsák, ki-ki a saját ízlése, tehetsége, vérmérséklete szerint. Nem volt megkötve sem a méret, sem a technika, és kiderült, mi mindenre alkalmas a fa: emberi sorsok megjelenítésére, a kisebbségi lét szenvedéseinek megmutatására és költői hangulatok kifejezésére.
– Felsorolna néhány nevet a művésztelepet rendszeresen látogató képzőművészek közül?
– A telep visszatérő résztvevői elismert és érett művészek, mint például a szovátai Kusztos Endre, az alvinci Sípos László, a munkácsi Földessy Péter, a szabadkai Nemes Fekete Edit, Bíró Gábor Székelyudvarhelyről, Páll Lajos Korondról, Antal Imre Gyimesfelsőlokról, vagy a díjnyertes és máig el nem készült vereckei emlékmű munkácsi szobrásza, Matl Péter. Járt Makóra a nemrégiben eltávozott Plugor Sándor, az erdélyi rajzművészet egyik legnagyobb alakja is.
– Mennyire érez felelősséget a város a nevével fémjelzett művésztelep sorsáért? Milyen az anyagi hátterük?
– A művésztelepet Makó város önkormányzata alapította és tartja fönn; máig ez az intézmény a legnagyobb mecénásunk. Helyben nagy támogatottságnak örvend ez a kezdeményezés, társadalmi eseményt jelentenek a kiállításai. A hagyományos záró kiállításán mindig megtelik a József Attila Múzeum, ahol a tárlatokat rendezzükk.
– Vannak-e a művésztelepnek a jövőre nézve újabb nagyszabású tervei?
– A legnagyobb vállalkozásunk az lesz, hogyha fönnmaradunk, és jövőre is meg tudjuk rendezni az alkotótábort, mert a millennium véget ért, s nem nagyon számíthatunk külső támogatásra. Remélem, a város változatlanul hozzájárul a fennmaradásához, ugyanis a művészek, akik ide járnak Kárpátaljáról, Erdélyből, Délvidékről és a Felvidékről, nagy nyereséget jelentenek Makó számára, hiszen évente két-két művet adnak a városnak. A gyűjtemény már közel háromszázötven darabot számlál, és a Kárpát-medence kortárs művészetén belül a kicsit hagyományosabb irányzatok keresztmetszetét adja. Igaz ugyan, hogy nálunk nincs megkötve egyetlen adott iskola, stílus vagy irányzat, de azért ahhoz ragaszkodunk, hogy az a művészet, ami itt létrejön, ne mindennek a tagadásán, hanem inkább az igenlésen alapuljon, tehát életpárti legyen, és foglalkozzon nemzeti sorskérdéseinkkel.
origo.hu
Gulyás Gergely: Az Európai Néppárt európai baloldallal és liberálisokkal megkötött paktuma kockázatos egész Európára és Magyarországra nézve is
