„Szárnyaddal s torkod élivel…”

Budai Ilona idén ünnepli népdalénekesi pályakezdésének harmincadik évfordulóját. A Nagy László-versből is ismert Magyar Örökség-díjas művésznő a három évtized alatt felbecsülhetetlenül sokat adott a népzenei életnek: a Vikár Béla népdalkör alapítója, az Énekeljünk együtt! és a Fúvom a dalt rádióműsorok vezetője, valamint az Óbudai Népzenei Iskola népdaltanára.

Mikor érett meg önben az elhatározás, hogy az énekesi hivatást válassza?
– Olyan hívő faluközösségben és családban nőttem fel Gyömörén, ahol az ének szeretete és az éneklés öröme mindennapos gyakorlat volt. Szüleim, nagyszüleim mind gyönyörűen énekeltek, legendák szóltak a faluban a Budaiak szép hangjáról. A családi örökség mellé párosult még egy olyan faluközösség is, ahol szintén nagy szerepe volt az éneklésnek. Különösen szép emlékek számomra a nagy egyházi ünnepek, mint a húsvét a passiójátékkal, amit az egyszerű parasztemberek csodálatosan énekeltek. Az ő egyszerű és mégis gyönyörű hangjukat hallom mindig, amikor énekelek.
– Ezzel a gyermekkori háttérrel, a falusi közösség énekesszokásainak ismeretével könnyű lehetett később népdalokat gyűjteni.
– Amikor elkezdtem énekelni, akkor még erre nem gondoltam. Főleg abban az időben nem, amikor arról is csak titokban lehetett beszélni, hogy Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken magyarok élnek. Édesapám tartott nekünk ezekről otthon „külön” történelemórákat. Húszévesen viszont olyan baráti társaságba kerültem, akik sokat utaztak Erdélybe, így kerültem velük Székre. Itt készítettem az első gyűjtésemet, bár akkor még nem is tudtam, hogy ez gyűjtés. Soós Pál Márton bácsiéknál laktam, aki csodálatosan beszélt nekem a falu történetéről, a felesége, Zsuzsi néni pedig énekelt. Igyekeztem mindent lejegyezni, hiszen akkor még magnetofon sem volt nálam, mert igazából nem azért mentünk, hogy gyűjtsünk, csak ismeretségeket, barátságokat akartunk kötni. Az így szerzett ismerősökön keresztül kerültem Székelyföldre, Gyimesbe, Mezőségre, Kalotaszegre, ahol ha nem is mindig leltem új dalokra, de számos meglévőhöz találtam szép változatot.
– A táncházmozgalom kezdetétől részese a népzenei életnek. Az elmúlt harminc év alatt mennyit változott a népdalok megítélése?
– Amikor 1968-ban jelentkeztem a Ki mit tud-ra, úgy néztek rám, mint egy csodabogárra. Nem is volt ilyen kategória. Operaénekessel nem rakhattak össze, így aztán beosztottak először egy spirituálékvartettel. Annyira meghökkentő volt, hogy egy szál magában valaki kiáll és melizmás díszített magyar népdalt énekel természetes hangon, hogy továbbjutottam a középdöntőbe, ahol már végképp nem tudtak mással összetenni, mint egy biciklis artistával, s természetesen ő jutott tovább. Ennek ellenére volt igény a népdaléneklésre, ezután fél évvel meghirdette a televízió a Nyílik a rózsa nevű magyarnóta-éneklési versenyt. A döntőbe jutott tizenkét versenyzőből én voltam az egyetlen, aki népdalt énekelt. Igazából ez az alkalom adta meg annak a lehetőségét, hogy 1970-ben létrejöhetett az országos szintű Röpülj páva népdalverseny. Elindult egy olyanfajta kezdeményezés, ami aztán a táncházmozgalommal szélesedett ki. Ennek a nyitánya azonban a Röpülj páva volt, hiszen ott szerepeltek először azok, akik később a népzenei élet meghatározó személyiségei lettek, többek között Halmos Béla és Sebő Ferenc. Ők még Erdélyben tanultak a falusi zenészektől, illetve Martin Gyögy és Kallós Zoltán felvételeiről, de hamarosan szükségessé vált az iskolai szintű oktatás is, hiszen mindenki nem mehetett el az öreg muzsikusokhoz. Az Óbudai Népzenei Iskola már lassan huszonöt esztendeje működik. Az első években a tanárok még csak egy lépéssel jártak előbbre a tanítványaiknál. Egy hétig együtt muzsikáltak Erdélyben a zenészekkel, hazajöttek és az ott tanultakat adták tovább. Mi is ugyanígy kezdtük. A mai napig főként a saját gyűjtéseimből tanítok. Az eredeti hangzó anyagról való tanítás az egyetlen útja a népzene oktatásának.
– Tanárként és a népzenei zsűrik rendszeres tagjaként ismeri a fiatal énekesjelölteket. Sokan lesznek közülük énekesek?
– El kellene egyszer jutnunk oda, ahol most Bulgária is tart, hogy ha az ember Bulgáriában él, akkor az a természetes, hogy bolgár népdalokat énekel. Ezt tanítják az iskolákban és hallhatják a rádiókban egyaránt. Ha a magyar gyerekek népdalokat énekelnek, ez egyfajta lelkiséget, tartást, magyarságtudatot ad nekik, tudják, hogy hova tartoznak és azt is, hogy ennek a népnek a kultúráját fel kell vállalniuk. Nem az a lényeg, hogy a gyerekekből énekes lesz-e, hanem az, hogyan tudják ezt a kultúrát továbbadni és hogy a saját lelkükben és életükben milyen örömet tud ez okozni.
– A népdalok terjesztésében nagyon sokat segíthet egy népdalkör. Az ön által 1978-ban alapított Vikár Béla népdalkör az egyik első olyan kezdeményezés volt, amely városi fiatalokból szerveződött és nem falusi hagyományőrzőkből.
– Az ötletet a vidéki pávakörök adták, hiszen az említett népdalverseny után rengeteg Röpülj Páva népdalkör alakult, sokat így is neveztek el. Úgy gondoltam, ha egy faluközösség össze tud hozni húsz-harminc embert, akik szívesen vannak együtt és örömmel énekelik saját dalaikat, akkor miért ne lehetne ezt Budapesten is megpróbálni. Az első alkalommal még csak hárman voltunk, aztán mindenki szólt a barátainak, és szép lassan növekedett a létszám. Különböző érdeklődésű és foglalkozású emberek jöttek korosztálytól függetlenül. Nagyon sokan megfordultak a népdalkörben a közel harminc év alatt, az elsőknek már a gyerekeik járnak vissza.
– Nagy László Szólítlak hattyú című versének ajánló sora Énekes Budai Ilonának szól. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy már életében verset ajánlottak neki. Mi ennek a története?
– Én olyan boldog embernek mondhatom magamat, hogy elkísérhettem Nagy Lászlót, Kormos Istvánt, Páskándi Gézát, Ratkó Józsefet, Csoóri Sándort a hetvenes évek elejétől szinte a nyolcvanas évek közepéig az író-olvasó találkozókra. Nagyon sokat tanultam tőlük emberi tartásból, tisztességből, az adott szó hiteléből. Ezek az emberek nemcsak költőként voltak óriásiak, hanem emberként is. Amikor az első népdalestemre készültem, akkor éppen egy veszprémi író-olvasó találkozóról jöttünk haza Nagy Lászlóval, akit szép csendesen megkértem, hogy ő nyissa meg ezt az Egyetemi Színpadon. Azonnal igent mondott. Többet nem is beszéltünk erről, a népdalesten találkoztunk, ahol a Szólítlak hattyút mondta el. Én csak később, a naplóját olvasva döbbentem rá, milyen nehezen írta ezt a verset, s milyen nehéz időszakot élt át akkor. Éppen folyt a paksi tulipános házak vitája, ahol Csete Györgynek próbált segíteni s Aczél Györggyel voltak komoly kulturális és politikai konfliktusai. A sok bántásból és nehézségből adódó fájdalmas jajkiáltásait és kemény gondolatait fogalmazta meg ebben a versben. Ha én semmi mást nem kaptam volna ettől az élettől, csak ezt a verset, akkor is nagyon büszke lennék.