Vajon mi van a kanyarokon túl?

A kanyaron túl veszélyek vannak. Mindig jöhet szembe valami. Várhat ránk a rendőrség, és várhatnak ránk szép, békés tájak. A kanyaron túl minden lehet, és lehet, hogy semmi sincs. Lehet, hogy kanyar sincs, csak mi képzeljük oda. De a virtuális kanyarok még veszedelmesebbek, mint a valódiak. Fogni kell a kormányt, akárhogyan van is.
Dér András filmjében (Kanyaron túl) veszendő lelkek, veszendő életek vannak a kanyaron túl: drogosok, a mindennapokból kiiratkozott, mámorban bolyongó árnyak, egy szubkultúra művelői és áldozatai. Áldozatok, akik néha még tudják, hogy azok, de többnyire már nem törődnek vele. Zátonyra futott sorsok, és ki tudja, le lehet-e még vontatni a zátonyról ezeket a sorsroncsokat vagy roncs sorsokat. S akarják-e, hogy valaki, áldozatok árán, értük és nem ellenük küzdve, levontassa őket? Akarja-e Szilvi (Dér Denisa), hogy megmentsék őt saját magától, attól, aki a drog karmaiba kerülve zuhan a semmi felé? És akarja-e Tamás (Gyuriska János), hogy drog keltette önbecsapásai, zavaros elméletei kitisztuljanak, akarja-e, hogy az lehessen, aki lehetne? Mágocsnak (Bubik István) pedig sikerül-e pap mivoltában illően megóvni a pusztulástól a pusztulásnak indult testeket és veszendő lelkeiket? A mérleg nyelvének szerepébe kerülő Szilvi pedig merre billenti a mérleget, Mágocs vagy Tamás felé?
Nagyon mai problémákat, élethelyzeteket, tendenciákat, jó és rossz lehetőségeket boncolgat a Kanyaron túl. Van ugyan benne egy kis didaktika, egy kis összevont szemöldökű, felemelt mutatóujjú tanítóbácsiskodás, de ezeknél sokkal fontosabb a figyelmeztetés: itt van egy elég tág életkori határok között mozgó nemzedék, amelynek nem jelentéktelen hányada abban a körben él, mint a film hősei. Mit kezdjen velük a társadalom? Mi vár, mi várhat rájuk életük nagy és veszélyekkel fenyegető kanyarjain túl? Mit tudunk tenni értük, azért, hogy ne karambolozzanak, ne zuhanjanak a szakadékba?
A Milliókért a pokolba című amerikai mozgókép nem bíbelődik ilyen morális problémákkal. Las Vegasban a nemzetközi Elvis-héten Elvis-imitátorok százai vetélkednek azért, hogy bebizonyítsák: ők szinte teljesen azonosak a Királlyal. Öten közülük azonban, bár remek Elvis-cuccban és kifogástalan Elvis-frizurával érkeznek, nem gitárt, hanem géppisztolyt hordanak a Banderas által már szabadalmilag védett tokban. Lesz tehát nagy lövöldözés, nagy gyilkolászás, lesz nagy-nagy pénzek elrablása, lesz nagy felfordulás a Riviera Hotel kaszinójában, lesz majdnem pucér táncos lányok sikoltozása és szaladgálása, majd – amint ez a sablonok szerint kötelezően következik – lesz rivalizálás a banda tagjai között, mert bár nagy a zsákmány, mégis jobb, ha minél kevesebben osztoznak rajta. Miközben pedig kiderül, hogy a fő Elvis-utánzó és főrabló Murphy (Kevin Costner) a főgonosz is, és szemrebbenés nélkül teszi el az útjából a társait, kivéve Michaelt (Kurt Russel), aki ugyan nem sokkal kevésbé rosszfiú, de hát kell egy viszonylag tűrhető mértékben vér- és dollárszomjas fickó, akire rá lehet fogni, hogy pozitív ellensúly – mihez képest persze. Ne zavarjon bennünket, hogy a Bonnie és Clyde-tól kezdve többtucatnyi hasonló film köszön vissza a sztoriban. Azért se aggódjunk, mi lesz Costnerrel és Russellel ezután a hozzájuk méltatlan, de bizonyára nem ingyen vállalt film után. Majd csak túlélik – ahogy mi is ezt a százhuszonöt percet.