A Régimódi történet, az Ókút és az Abigél szerzője regényíróként lopta be magát az olvasók szívébe, színpadi szerzőként csak egész későn, a hetvenes évek elején debütált. Most mégis azt válaszolta a születésnapi ajándék mibenlétét tudakoló debreceni tisztelőinek, hogy annak örülne legjobban, ha a Kiálts, város! újra látható lenne a debreceni Csokonai Színház színpadán. Miért ragaszkodott ehhez a darabhoz?
– Nem tudom, hogy meddig élek, a Jóisten terveit nem ismerem. Egyszer végleg el kell mennem. Mielőtt ez megtörténne, el akartam mondani a városomnak még egyszer azt, ami szent meggyőződésem. Azt, hogy egyéni érdek sohasem emelkedhet a tápláló közösség, a város érdeke fölé. Ezt pedig ma sem tudom jobban és más eszközzel elmondani, mint tettem harminc éve, amikor a Kiálts, várost! írtam. Az ezredforduló politikai zűrzavarában a közösség és egyén viszonyának tisztázását különösen aktuálisnak érzem. Fontosnak tartom újra és újra elmondani, hogy a város az, amiért dolgozni kell, nem az egyéni érdek, s nem is a nagyra törő ambíció. A darab felemelt ujj, ami azt mondja a debrecenieknek, hogy nehéz történelmű városban élnek: vállalniuk kell a város minden örömét, megosztani, mert valahol sem gyász, sem támadás, sem rossz sors nem számít. Egy dolog számít: maga a város. A polgárnak az a dolga, hogy legjobb tudása szerint szolgálja.
– A Kiálts, város! kulcsfigurája, mártírja Borzán Gáspár, a fiatal és népszerű tanácsos. Alakja állandóan jelen van, hiszen őérte rajong a főbíró lánya, aki már évek óta menyasszonya, neki jósolnak nagy jövőt a tanácsban, s neki kell vállalni a sorsdöntő áldozatot is a városért. Mégsem jelenik meg a darab egyetlen jelenetében sem. Miért?
– Szükségem volt az ő teljes anonimitására, mert a történelem folyamán számtalan Borzán Gáspár volt és lesz. Borzán Gáspárok, akik megértették és megértik a törvényt: az egyén nem fontos, csak a város. Borzán egy Debrecen mártírjai közül, egy azok közül, akik zokszó nélkül meghaltak érte, de szimbóluma is e mártíroknak. Debrecen egyik utcája Vígkedvű Mihály nevét viseli. Mihály, egy kiterjedt és nagynevű debreceni család tagja, a város főbírája volt, amikor a nézeteltérések „tisztázására” magához kérette a váradi basa. Úrvacsorát vett, mert tudta, hogy meg fogják ölni. Mégis elment, mint ahogy el kellett menni Tokajba Borzán Gáspárnak, ahol őt is a halál várta. Mert ahogy kezdtem az elején: csak a város fontos, csak a város, és ha úgy tetszik, akkor tessék ezt kivetíteni megyére, a megyét országra.
– A dráma alapvetően két tragikus nőalakra épül. Egyik a főbíró lánya, Eszter, aki nem lát mást, csak azt, hogy szerelme, házassága újra és újra veszélybe kerül. Ha az egyén és közösség viszonyáról imént kifejtett gondolatait érvényesnek tekintjük a Kiálts, város! minden szereplőjére, akkor Eszter fölött pálcát kell törnünk, hiszen őt hidegen hagyja a város sorsa.
– A két nőalak között nincs valódi ellentmondás, különbség csak az életkorukban van, a pálcatöréstől pedig mindenkit óvnék. Az öreg főbíróné fiatal korában ugyanolyan szenvedélyes, forróvérű asszony volt, mint amilyen Eszter lett volna, ha a halál nem ragadja el kedvesét. Csak aztán ráhavazott az idő meg a történelem, és mire észrevette, akkorra már pontosan tartotta Debrecen vasszigorú törvényeit, szinte azonossá vált velük. Debrecen idegent nem fogad be, Debrecen más vallásút nem enged letelepedni. A főbíróné kérlelhetetlenségében – csakúgy, mint a református pap bigott és kirekesztő kálvinistaságában – a közösség iránti elkötelezettség, a közösség védelmét szolgáló törvények dogmává torzulása érhető tetten. És ez már nem a törvény, hanem annak pokoli mása. Rettenetes tragédia az, ha valaki elutasítja a másikat pusztán azért, mert nem azonos ővele hitben, viseletben vagy szókincsben. Óriási hiba nem látni, hogy attól még ugyanolyan emberi univerzum, mint az, aki ostobán pálcát tör felette. Ezt a gondolatot is szeretném az én szülővárosomra örökül hagyni, ha egyszer már nem tudom neki újra és újra elmondani. De vissza a darabhoz! Az öregasszonyt sajnálom és szeretem, de ezt az Eszter lányt is. A korban, amiben a Kiálts, város! játszódik, vagyis a XVI–XVII. század fordulóján ő a 24 évével, hajadonfővel már minden emberi határon túl van: számára már vége a világnak. Akkoriban 33 évesen meghalni nem volt szokatlan dolog, egy 40–42 éves pedig nagyon öreg embernek számított. Eszter 24 éves, a város ilyen-olyan gondjai miatt még mindig lány, hiszen folyton elmarad az esküvője, miközben kortársai már régen a gyerekeikkel együtt járnak templomba. Csoda-e, hogy olyan hisztérikus, őrült és bolond, hogy már nem tudja magát visszatartani? Ez nem szexuális téboly, ez a tanácstalanság, a megoldhatatlanság, mert a város törvényei ellen nem véthet.
– Gazdag élete szellemi hagyományait rendezgetve nemcsak olyan gondolatra bukkant, ami a nagy közösségek, a politika színpadán megjelenő személyiségek számára mondhat valamit. Talált olyasmit is, amit személyesen Szabó Magda, az egykor volt debreceni dacos kislány üzen a mának. Az önvallomás első kötete ugyancsak 85. születésnapjára látott napvilágot, Für Elise címen.
– Nem halhatok meg úgy, hogy ne mondjam el a teljes igazságot. Amikor az első részeket írtam ebből a könyvből, még tudtam szégyenkezni saját magam miatt, gyermeki gonoszságom miatt, a családom miatt. Nem voltak nekem gyilkos dolgaim meg borzasztó bűneim, gyerek voltam, még azt sem mondhatom, hogy neveletlen: túlságosan is jól nevelt gyerek. Nagyon szigorú, nagyon kiváló intézetnek a szokatlan növendéke. Nem is magamat takartam, inkább másokat. Sokáig nem vettem észre, hogy mi baj van a családomban, mert hiszen engem annyira szerettek, azt hittem, hogy mindenki szeret mindenkit. Már valami gyanakvás volt bennem a Régimódi történet írása idején is, amikor elkezdtem kutatni anyám s nagyanyáim sorsát. Valamit találtam, de nem volt az igazi. Akkor egyszer azt mondtam magamnak: Szabó, minden percben meghalhatsz. Most már olyan öreg vagy, hogy teneked nem szabad semmit sem eltitkolni. Sose beszéltél arról a gyermekkorról, amit gyerekkorodban szégyelltél, arról a fiatalságról, aminek megismerése gyerekkorodban nagyon zavarba hozott volna. Most aztán mondjanak neked valami olyat, ami téged zavarba hoz, vagy pedig szégyenlőssé tesz. Erről kell, és most kell csak igazán beszélni.
– Szabó Magda költőnőként is maradandót alkotott: kezdő literátorként az Újhold köréhez tartozott. Gondolt-e arra, hogy élete alkonyán kicsit visszatérjen a versekhez?
– Nem, ez a korszak elmúlt anyám halálával. Az volt az utolsó olyan megrázkódtatás, amit nem tudtam másképpen kifejezni, mint versben, mint a legszemélyesebb ént megszólaltató líra nyelvén. Most már az idő megold mindent. Megoldja a testi problémákat, és megoldja a lelkieket is. Hát persze, hogy az embernek fáj a térde, hogyne fájna, csak erről nem illik beszélni. Engem nem zavar az életkorom, és ha még mindig költő volnék, mint kezdő koromban, dicshimnuszt írnék az öregségről. Megírnám az öregség előnyét, amikor már lehull az emberről minden fölösleges, lehull a gyermekkor minden megőrzött dühe és sértődése. Hol van már az, hogy én meg tudjak sértődni, nem vagyok rá képes, hogy igazán haragudjak. Ellenben örülök a múltnak, amelyik minden nap megvilágítja azt, hogy mi a teendőm ma. Az egyik nap után jön a másik, és arra a másik napra fel kell készülni. Nem is nagyon érek rá sem a testem, sem a lelkem sajnálására: napi másfél kiló olvasói levelet válaszolok meg, és utazom is. Éppen most jöttem haza Flandriából, most volt Az ajtó című regényem premierje. A könyvkiadóm vendégeként bemutattuk a könyvet Luxemburgban, Hollandiában és Belgiumban is, és igazán örömmel mondhatom, hogy váratlan sikerrel. Nem foglakozom tehát a lírikus alapélményének számító fájdalommal, de ha mégis eszembe jut ilyesmi, semmiképpen nem a magam fájdalma érdekel. Egyébként nem is nagyon ajánlanám senkinek, hogy a saját kínjaival különösképpen foglalkozzon. Azon mélázzon el inkább: mikor kérdezte meg utoljára, hogy a szomszédnak mi baja, megkérdezte-e valaha, hogy neki mi fáj. Ha megkérdezzük, hogy a környezetünkben kinek mi nem sikerül, és megkérdezzük önmagunkat, hogy nem tudunk-e neki segíteni: ez majdnem olyan fontos, mint a drámabeli város, amelynek szimbolikájába minden éltető közösség beletartozik.
origo.hu
"Ez a hely a hazám" - mutatjuk az év egyik legszebb magyar dalát! - videó
