NDK-s szandi, Dzsimmi meg a család

Jó az ötlet, tele talányos lehetőségekkel és nyilvánvaló csapdákkal. Hálás és egyértelmű a nyersanyag: az ázsiai népmese táncötletek után kiált, a puszta prózától idegenkedik. Sok benne a gondolatritmus, a lírai monotónia, és sok a misztika, a barbár szertartáselem, hogy szavak tolmácsolhatnák. De síkos úton jár, aki aktualizál, mai hétköznapi elbeszéléssé kíván átírni ősmeséket, mert a közönséget agyonverhetik az allegóriák.
A Dunaújváros Táncszínháza, ez a lelkes, bátran és kérlelhetetlenül kísérletező színházi műhely előásta a sztyeppei mesevilág alaptörténetét, hogy eredeti és vadmodern formában egyaránt feldolgozza azt. Népi emlékezetünk Árgyilus és Fehérlófia alakjában őrizte meg a Közép-Ázsiában elterjedt tantörténetet a legkisebb fiú almaőrzéséről, alvilágjárásáról, királylány-szabadító sárkányviadalairól. Rácz Attila Ciceró az immár százegyedik előadását megért Vitéz Bátor című darabban jó ízléssel, szeretettel, leleményesen kezeli a mesét. Nem aggat rá semmit, ami még népibbé, még barbárabbá tenné a históriát. Táncmesejátékot készít gyerekeknek: prózát és táncot, gyermekit és ördögit, szép lírát és nehézkes tanulságot mértékkel vegyítve.
A recenzens, hamvas középső csoportos korában ült utoljára a leghálásabb közönség soraiban. Selypegős, szöszi kislányok, mindig rosszban sántikáló kisfiúk között, ahol minden tekintet feszült, a kis testek kihajolnak a székből, hogy egészen közel férkőzhessenek a játékhoz. Folyamatosan javaslatok hangzanak el, mit is kellene tennie a varázslónak, hogy fölélessze az alvilágba visszalökött hőst, és amikor az kudarcot vall varázsvesszőjével, „apu, ez el van lomolva” kiáltások röppennek mindenfelől. Rajtuk látszik, mennyire működőképes a Vitéz Bátor. Pillanatra sem lankad figyelmük, legdrámaibb, legmisztikusabb részleteiben is értik és érzik a mesét, mert a rendező-koreográfus Ciceró és az empátiával telt tánckar pillanatokra sem távolítja el tőlük. Néha ugyan zsörtölődő hangok hallatszanak innen-onnan, amikor az elbeszélés nagyobb sebességre kapcsol, és a gyerekek úgy érzik, bizonyos kérdésekben nem kérték ki véleményüket, de a kis közönség összességében rendkívül elégedetten távozik. Ha valaki megkérdezné őket, bizton azt mondanák, a Vitéz Bátor még legalább százegy előadásra érdemes.
Nem így a sztyeppei mese modern változata. A matinét követő esti előadás, az ÖcsémDeBátor Huú nem csupán címében emészthetetlenül modoros. Ciceró itt már nem kerülheti el az ötlet csapdáját. A Vitéz Bátor egyszerű sátordíszlete lepusztult lángossütő kioszkká változik, a főhősből főiskolai hallgató, a királyból NDK-szandálos, zörgő mackós proletár, a gonosz bátyakból bőrdzsekis rocker és zselézett hajú diszkópatkány, a madárrá bűvölt királylányokból repedtsarkú kurva, az almalopásból betörés lesz. Bömböl a lakodalmas rock, a Dzsimmi meg a totál metál, miközben a szereplők egyszerűen elfelejtenek táncolni, mozogni, be-
szélni, színpadon létezni. Az ÖcsémDeBátor kifejezetten kínos élmény: hevenyészett szöveggel, lapos poénokkal, kőtömbnyi, szájbarágott allegóriákkal, erőszakos aktualizálásokkal. Pedig nincs izgalmasabb kísérlet, mint egy népmese modernitásának és abszurd szellemének föltárása, főként ha rendelkezésre áll a néptánckultúra. De nem áll: Ciceró mintha lebeszélné előadóit a táncról. Legalább mozgásszínházat várunk, friss és üdítő figuraötletekkel és -értelmezésekkel, de csak összedobott, minden tekintetben amatőr darabot kapunk: a felszínesség, a giccskultúra ábrázolása felszínességbe fullad. Több táncot, Ciceró!