Néptánc a Kelenföldi pályaudvaron

Merész és szokatlan megoldásokat alkalmazott Diószegi László koreográfus a hét végén előadott Brassói pályaudvar című színdarab rendezése során. Már maga az alapötlet sem mindennapi: egy pályaudvar átlagos életét átültetni táncszínházi keretek közé, népszerű hagyományőrzőket felsorakoztatni a szereplők között, és mindezt visszavinni eredeti közegébe, a peronokra és a váróterembe, jelen esetben a Kelenföldi vasútállomásra. Ha semmi mást nem csinált volna, már ez is elég érdekesnek ígérkezne.
A darabban azonban még ennél is több olyan elemet alkalmazott, amely teljesen szokatlan mind a táncszínháztól, mind a színpadi néptáncbemutatóktól, a valós életnek azonban része. Talán a legfontosabb mindezek közül a viselet kérdése. A táncosok nem a könyvekből és a mesterséges, reflektorszínű gálákból ismert tökéletes, hibátlan ünnepi népviseletben jelentek meg, hanem úgy, ahogy az a hétköznapokban természetes akár a mai napig Erdélyben. Vagyis a népművészet remekeit, a szoknyát vagy az inget adott esetben ötvözték a modern kor termékeivel, egy-egy pulóverrel, gyári blúzzal, kiskabáttal, s a színpadról ismert, a hagyományőrzők által pedig szinte egyáltalán nem használt karaktercipők helyett sokszínű és átlagos lábbelikben ropták a táncot. A lányok haja sem volt egyformára fonva, kinek csattal fogták egybe, kinek pedig egyszerű bolti kendőt kötöttek a fejére. Akadtak persze olyanok is, akik a hagyományos hajviseletet mutatták be. Az eredetiséget fokozta a számos uzsonnázó és pálinkát kóstolgató várótermi utas, a MÁV egyenruhás alkalmazottainak és a színdarab kalauzának állandó fel-le sétája, valamint a takarítónő kísérlete, hogy a közönséget félretolva felmossa a padlót. Mindössze néhányan viseltek a múzeumi kritériumoknak megfelelő öltözetet, a zsidó és a szász pár, valamint a román leány, hiszen az ő népviseletük talán kevésbé ismert ahhoz, hogy a változtatásokkal is jelezze nemzetiségüket. Az egyszerű kellékek szintén színesebbé tették az előadást, egyesek élő, kotkodácsoló tyúkot vittek kosárban, mások kopott táskákat vagy tarisznyákat, de voltak városi öltönyös, aktatáskás férfiak is. Érkezett egy lakodalmas társaság is, amely a lagzi utáni jó hangulatban indult hazafelé. Egy tipikus turista is megjelent köztük, nagy csővázas hátizsákjával, városi öltözetével kirítt a tömegből, s jellemző ügyetlenkedéssel mozgott jobbra-balra, ismerkedni próbált a falusi emberekkel.
A híres hagyományőrző muzsikusok, a Szászcsávási banda, a Baciui Fúvósok, Zerkula János és Fikó Regina hozták a megszokott formájukat, a táncházas zenészek közül a Zurgó három tagja, valamint Szita Gábor jeleskedett. Szántó Zoltán zenei rendezőnek köszönhetően az egyes területek zenéi harmonikusan követték egymást, sokszor egymásba olvadva, hol egyik, hol másik sarokból szólalt meg egy-egy hangszer vagy az énekszó. Szita Gábor alakította a román és a zsidó táncdallamokat, valamint a szász valcert, jellegzetesen megjelenítve azt az utcai prímást, aki mindent és mindenkinek játszik.
Sára Ferenc és Diószegi László koreográfiája is az eredetiséget sugározta, a táncosok nem szigorú és szimmetrikus téralakzatokban adtak elő egyforma lépéssorozatot, hanem természetes felállással, a spontaneitást és az egyes egyéniségek együttes mulatozását mutatták be. Megszerkesztett akciókkal, beállított és összehangolt figurákkal jelenítették meg a falusi hagyományőrzők természetes táncmulatságát. Az Ordasok és a Válaszút táncegyüttes szemmel láthatóan jól érezte magát az életszerű helyzetekben, s emiatt még hitelesebbnek tűnt a játékuk. Mindössze a lányok helyenként túlzott sminkje volt zavaró, egyáltalán nem illett a darab és a hely szelleméhez. A szólótáncosok feladata nehezebbnek tűnt a magyar területek össztáncait bemutató csoportokénál. Nekik ugyanis olyan nemzetiségeket kellett bemutatniuk, amelyek folklórját kevésbé ismerjük. A mulatozó román párt Ertl Péter és Rusorán Gabriella alakította, a zsidók méltóságteljes táncát Rácz Attila és Skaliczky Annamária járta el, a jómódú szászok polgáriasultabb valcerját pedig Villi Tamás és Tóth Vera táncolta.
Rosszabb volt viszont a helyzet a díszlettel, erre talán kevésbé helyeztek hangsúlyt, gondolván, hogy a Kelenföldi pályaudvar elegendő a helyszín megjelenítésére. Mivel Brassó vasúti csomópont, Erdély és Románia szinte minden nemzetisége megfordult várótermében, s a darab ezt a sokszínűséget dolgozta fel, nem lett volna teljesen érdektelen kihelyezni egy Brassó táblát. Ennek hiányában csak a mű címéből tudhattuk, hogy „melyik városban járunk”, ráadásul a fejünk fölött a MÁV tábláján peregtek az érkező és az induló vonatok célállomásai – meglehetősen illúzióromboló volt a Székesfehérvár, a Déli pályaudvar és a Siófok felirat. Sajnos a közönség elhelyezése sem sikerült a legjobb módon, mivel rengetegen voltak, alig fértek el, s egy tömbbe tömörítve a hátrébb állóknak esélyük sem volt élvezni az egyébként színes látványt. A befejezés, amikor az utasok elbúcsúztak hozzátartozóiktól, és felszálltak a vonatra, megható volt: Zerkula János gyimesi halottkísérőt játszott az utazás másik, mélyebb értelmét is megjelenítve; hiszen senki nem tudhatja, egy hosszú út után mikor látjuk újra egymást.