Ön a legkülönbözőbb magyar tájak népdalain kívül más nációk énekeinek tolmácsolására is nagy örömmel vállalkozik, s nemcsak értőn, de az adott kultúra világával teljes mértékig azonosulva énekli a legkülönfélébb dalokat. Mégis úgy tűnik, hogy a szíve közepe Erdély, s azon belül is Gyimes maradt. Mi ennek az oka?
– Nagyon nagy közepe van a szívemnek, szinte nincs is széle, annyi minden van a közepén. Az azonban biztos, hogy az első találkozás Erdélynek ezzel a csodaszép szegletével, Csíksomlyóval, a gyimesi csángókkal életem végéig ható spirituális élmény volt. Éppen negyedszázada, 1977-ben még magnóm sem volt, de állítom, hogy minden hang, amit ott hallottam: a nép beszéde, a szavak, a történetek mind a fejemben forognak, mint egy végtelen magnószalag.
– Az éneklés a rusztikus társadalmakban a mindennapi élet szerves része volt: örömében, bánatában, unaloműzésként, vagy azért, hogy szaporábban menjen a munka, az emberek daloltak és daloltak. Hova tűnt ez a pacsirtás kedv az emberekből?
– Szerintem nem tűnt el. Nem tűnhet el az, ami az emberi lélek szerves része: az örömök és bánatok okozta feszültségek levezetésének természet adta módja – csak el van fojtva. Be van zárva a fogyasztóvá süllyesztett ember lelkének belső bugyraiba. Gyermekkoromban magától értetődött, hogy osztálykirándulásokon énekelünk, fölülünk a buszra és szinte automatikusan elkezdjük és abba sem hagyjuk Mátraházáig, vagy éppen Hollóstetőig. Mutasson nekem ma egy osztályt, amelyik énekel a kiránduláson, autóvezetőt, aki saját dalolhatnékja miatt kikapcsolja a magnót, mezei munkást, aki nem a rádiót hallgatja kapálás közben, hanem dalra fakad. A hétköznapi életben nincs zene, nincs az emberek lelkében sem, pedig pontosan tudom, hogy ki vannak rá éhezve, csak nem találják hozzá az utat. Tudom, hogy a dal semmi mással nem pótolható gyógyír a lélek sebeire, tudom, hogy az őseim, elődeim századokkal ezelőtt is éltek vele, használták mindennapi örömeikben, bánataikban. És tudom, hogy ugyanerre a célra ma is ugyanolyan jó és hasznos lehet, mint évszázadokkal ezelőtt volt.
– Ön szerint adhat olyat az ősi népi kultúra, az egyszerű szerkezetű népdal az embernek, amit az ezredelő szupermodern technikára épülő kultúrája nem képes?
– Meg vagyok erről győződve, hiszen soha annyi neurotikus, levert, vagy szomorú embert nem láttam, mint mostanában. Meg kellene próbálkozniuk azzal, hogy csakúgy, mint őseik, kiénekeljék magukból a fájdalmakat és feszültségeket. Én is elsősorban magamnak segítek, biztos vagyok benne, hogy amikor énekelek, azt legjobban én magam élvezem. Ha nem élvezném, miként tudnám hitelesen és jókedvvel úgy tolmácsolni, hogy másnak meggyőző legyen? Jó példával kell elöl járni, hogy az emberek lássák: engem szétvet a boldogság, mert énekelhetek. A mosoly is nagyon jó, mert mire észreveszed, már te is mosolyogsz. Ez befelé is, kifelé is hat, és egyszer csak úgy elfelejtjük a bánatot, minta sose lett volna.
– Ön szerencsés kevesek közé tartozik: megtalálta a lelkében a zenét, sőt, nagyon keresnie sem kellett, hiszen a tehetség mellett a szaktudás is adva volt: Kodály-tanítvány édesanyja kisgyermekkorától népdalon nevelte.
– Valóban nagyon szerencsés kezdet volt, ami minden gyermeknek kijárna, hiszen a zene megnyitja a lelket, és szabad utat enged a kreatív tehetségeknek. A kisgyerek önkéntelenül, nagy boldogsággal teszi, amit tesz. Főleg azt, amit otthon lát és hall, magától értetődően utánozza a szülőket, vagy akit példaképének tekint. Nekem ott volt a nagy példakép, anyukám, aki munkaidőben és szabadidőben egyként mindig énekelt, hiszen ének-zene tanár volt, kórusvezető. Emlékszem, hároméves lehettem, amikor az óvodába lenyomtam a gyerekeket a sarokba, és eléjük álltam. Elkezdtem ugyanúgy vezényelni, mint az anyukám és nem értettem, hogy miért nem énekelnek: amikor anyukám így csinál, akkor ott a halott is elkezd énekelni. Amikor később azt hallottam, jaj, már megint kornyika lesz – mármint karének –, de ezt olyan keservesen, olyan panasszal, egyszerűen nem értettem, és most sem értem: sok embernek miért volt ez olyan tragikus. Nem énekelni a legjobb a világon? Szerintem az. Nemhogy nem teher, de ajándék: az ember kifejezheti a hangjával az érzéseit, méghozzá spontán módon. A hangokat nem kell megterveznem: egyszerűen kiröppennek belőlem és kész.
– Sebestyén Márta neve összeforrt a Muzsikás együttessel. Mi e több évtizedes hűség titka?
– Rettenetesen élvezem, hogy együtt öregszünk, mégsem látom magunkon az idő múlását. Olyan fiatalos jókedvvel és lendülettel, örök szerelemmel csinálják a dolgokat, hogy senki se bánja azokat az ősz hajszálakat, vagy azt az enyhe kopaszodást, amit itt a fiúkon egyes kívülállók észrevenni vélnek. Egymás életét könyvként ismerjük, szerintem többet voltunk együtt, mint ki-ki a maga feleségével vagy a családjával. Egy nagy család lettünk. Az együtt muzsikálás és a népzene az, ami mellett őszinte lelkesedéssel kitartunk, ez az, ami mindig megújulva értelmet ad az életünknek.
– Milyen tervek, milyen feladatok vannak most napirenden?
– Sokféle meghívás van – külföldi is, hazai is –, ám ezek között úgy kell egyensúlyozni, hogy jusson idő a családra is. Két kisiskolás fiam van, s miután egyedülálló anyuka vagyok, nem tehetem meg, hogy annyit legyek otthon, mint a csatangoló apukák. Ők ugyanis többnyire bízhatnak abban, hogy otthon a feleség helytáll, én viszont ilyenre nem számíthatok. Egyetemi és főiskolai fellépések tucatjai között kell hát szelektálni, ami nem könnyű, mert nekünk is szívügyünk, hogy az ifjúsághoz minél többször eljuttassuk a népzenét. A koncertek természetesen mindig túlmutatnak a vendéglátó felsőoktatási intézmény falain, hiszen ott ül a domborodó hasú kismama meg a nagymama is, tehát többgenerációs a közönség, és mindenki nagyon nagy szeretettel hallgatja a dalokat, ami nekünk nagyon nagy öröm. A külföldiek közül egy baszk és egy spanyol meghívás tűnik olyannak, aminek tudok majd ellenállni.
origo.hu
Magyar Pétert nem zavarja öccse támogatása
