Elhunyt Joe Strummer, a legendás punkzenész

Most, amikor már csak két Beatles-tag van életben, lassan kezdünk hozzászokni, hogy előbb-utóbb a rock élő legendái sorra itthagynak bennünket. Ám azt, hogy a könnyűzene világát a hetvenes évek második felében gyökerestől felforgató punkmozgalom nagyjaitól is búcsút kell vennünk lassan, aligha gondoltuk volna. Mert – a műfaj azon fenegyerekeinek kivételével, akik huszonévesen agyondrogozták vagy halálra itták magukat – a rockzenét maradandó érvénnyel megújító vonulat legjelentősebb alakjai mindmáig tevékenyek, még ha némelyikük nem muzsikusként, hanem hanglemezkiadóként, producerként vagy a filmszakmában folytatta is pályáját.
Aztán tavaly nyáron a Ramones énekese feladta a rák elleni küzdelmet. Akkor még azt reméltük, a sor nem folytatódik. Mígnem karácsony előestéjén megérkezett a hír: a Clash éneke, Joe Strummer is végleg itthagyott bennünket – ötvenévesen szívroham végzett vele.
A punkzene talán legmaradandóbb hatású alakját veszítettük el. Ugyanis a punkegyüttesek közül éppen a Clash volt képes elsőként túllépni a műfaj szabályrendszerén. A zenekar első lemezei még a szokásos, dübörgő négynegyedekkel jellemezhető vonalat hozták, azonban a Clash későbbi korongjai valódi progresszív rockzenévé nemesítették a punkmuzsikát. Ugyanis Strummert és társait nemcsak a káosz érdekelte, mint a Sex Pistolst, hanem a zene is. A külvárosi környezetből érkező punkerek a környékbeli feketék muzsikájának hallatán sem csukták be a fülüket, és úgy voltak képesek beépíteni zenéjükbe a ska, a reagge, sőt a jazz jellegzetességeit is, hogy számaik mindvégig megőrizték a punkra olyannyira jellemző energikusságot, ráadásul azt sem tartották zsenántnak, hogy olyan hangszereket használjanak, mint a hegedű. A Clasht a rockzene nem egy kiválósága tartja minden idők legjobb együttesének, és nemrégiben a hálás brit közönség az 1980-as London Calling-albumot is az évtized legkiválóbb korongjának választotta.
A Clash 1977-es megalakulásától 1983-ban bekövetkezett felbomlásáig maga volt a csoda. Azonban a csapat bizonyos értelemben azt követően is tovább élt, hogy az énekes-gitáros Strummer, a gitáros Mick Jones, a basszista Paul Simonon és a doboknál jeleskedő Topper Headon – miután kiadták Combat Rock című albumukat az együttes legnagyobb slágerével, a Should I Stay Or Should I Go?-val – a maguk önálló útjára léptek. Ugyanis a Clash a mai rockélet olyan nagyjaira volt bevallottan elementáris és máig tartó hatással, mint Robert Smith, a Cure énekese, vagy a U2 Bonója.
Az utóbbi időben elterjedt a hír, hogy a csapat ismét összeáll egy turné erejéig. A Clash zenéjének színvonala önmagában biztosíték lett volna arra, hogy ez a koncertkörút jóval több legyen magukat tizennyolcnak képzelő öregfiúk magamutogatánál. De Jones, Simonon, Headon és Strummer ebben a földi világban már sohasem fognak újra egy színpadon állni.