Fennállásának 15. évfordulóját két vadonatúj produkcióval ünnepli a Szegedi Kortárs Balett: Sztravinszkij első színpadi remeke, a Gyagilev megrendelésére írt Tűzmadár (1910), valamint Ravel máig legismertebb műve, az Ida Rubinstein számára komponált Bolero (1928) most Juronics Tamás koreográfiájával kerül közönség elé a jubiláló együttes előadásában. Mindkét alkotás kiemelkedő jelentőségű opusza a XX. századi zeneirodalomnak, s egyben kultuszdarabja az egyetemes táncművészetnek; mesterkoreográfusok és balettcsillagok vágyálma, hogy megmutatkozhassanak benne. Nagy kihívás, mert mind a Tűzmadár, mind a Bolero előadás történetében csakúgy hemzsegnek a szakma nagyságai Fokintól Béjart-ig és Karsavinától Nurejevig. Kézenfekvő tehát, hogy egy olyan tehetséges csapat, mint az otthontalanul maradt Szegedi Kortárs Balett és művészeti vezetője, az önálló koreográfiai nyelvet beszélő Juronics a túlélésért vívott harcát – vagy ha úgy tetszik: bel- és külföldi diadalútját – karrierjének jelenlegi szakaszán épp a Tűzmadár és a Bolero sajátosan testre szabott változatával folytassa.
A szegedi ősbemutató után a társulat Kecskeméten játssza sorozatban a két egyfelvonásosból álló, dramaturgiailag összefüggő produkciót, amellyel január 10-én és 11-én a budapesti Thália Színháznak is vendége. Persze ahhoz, hogy a fővárosi táncélet vérkeringésébe szervesen beépülhessen a Juronics-féle Tűzmadár és Bolero, mindenképpen további fellépésekre volna szükség. A szegediek újdonsága ugyanis bőven rászolgál a szakma és a publikum megkülönböztetett figyelmére. Mulasztás lenne elmenni mellette.
A Sztravinszkij-balett keretjátékba illesztve, mai konstellációk között valósul meg: a Tűzmadár bemutatójára készülő kis társulat próbáján vagyunk, s a táncosok közt szövődő emberi kapcsolatok személyes érzelmekkel és indulatokkal szövik át a művészi munkát. A koreográfia finom jelenségekben, szellemesen transzponálja az orosz népmesei elemekre épülő eredeti történet fordulatait a jelenben élő szereplők pszichés reakcióira és morális döntéseire. Így az egykor vadászni induló cárevics alakja felsejlik a szerelmi riválisát késsel fenyegető Fiú gesztusaiban, az elfogott Tűzmadár zálogba adott csodatevő tolla a parázs vita hevében helybenhagyott jóbarát jelmezéről szakad le, a gonosz varázsló tündérkertjében raboskodó hercegnők szépséges szcenikai vízióként lebegnek a felkorbácsolt ösztönei parancsára gyilkoló főhős szeme előtt. De a dramaturgiai vonalvezetés nem elég markáns, a látvány esztétikája pedig nem kárpótol az információk hiányosságáért. Tetszett a tervezői (Molnár Zsuzsa) és világítástechnikai (Stadler Ferenc) teljesítmény, s magával ragadó a Lány figuráját lüktető erotikával ábrázoló Barta Dóra – ám partnere, Mészáros Máté csupán elsőrangú táncosnak bizonyult, hőssé azonban (noha nyilatkozatában a koreográfus annak ígérte) az én szememben nem tudott válni. Feltűnően számos és változatos férfi pas de deux növeli az előadás egyedi értékeinek súlyát, a csoportos mozgás szinkronitása viszont nem kevés kívánni valót hagy maga után.
A Boleróban ugyanaz a pár robban be egy szétrepesztett kárpit résén át a szerelem mágikus szertartástáncait gyakorló elit társaság klubjába, amelynek tagjait a Tűzmadár fináléjában láttuk győzelmesen kitörni a tragédiába torkollott próba helyszínéről. Az elegáns öltönyöket viselő mezítlábas férfiak és estélyi ruhás nők élő kulisszaként társulnak a csupán alsóneműben érkezett jövevények hófehér futószőnyegen zajló virtuóz kettőséhez, ami döbbenetes metamorfózissal perzselő szexualitásból véres orgiává fajul. Feszültsége és ritmusa valóban elementáris, táncos felépítése merészen eredeti a Bolerónak – a „slusszpoén” azonban dermesztő. Az utolsó ütemekre a nézőtér első sorából kiragadott kisgyerekek epizódja számomra nem egyszerűen sokkoló, hanem a pedofília és brutalitás olyan hátborzongató elegye, ami művészi címkével felbélyegezve is elviselhetetlen.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
