A lant barokk kamaramuzsikában betöltött szerepét kívánta bemutatni a Budavári Lantestek sorozat vasárnapi koncertjén Paulik László barokk hegedű- és Kónya István lantművész. A koncert a Passacaglia címet viselte, mivel a darabok nagy része a passacaglia állandóan ismétlődő basszusra épülő zenei formáját követte.
A műsor átfogó keresztmetszetét adta a kora barokk jellegzetes műfajainak és lantszerzőinek. Az előadás mégsem volt meggyőző. Paulik játéka felületesnek tűnt: egymást váltották a pontosan kidolgozott részek és az elnagyolt, összekapott futamok, Kónya pedig egy-egy váratlanul felbukkanó bizonytalan fogás tompa hangszínével akasztotta meg a dallamok ívét. A két ismert és tehetséges művész családias koncerthangulatot teremtett a Budapesti Történeti Múzeum gótikus termének méltóságteljes falai között, mégis úgy tűnt, nem mindegyik mű érett még meg mondanivalót is bőven tartalmazó előadásra: a mélyen átélt és remekül megformált, zárószámként előadott Vivaldi g-moll Sonata mellett egyszerű és üres fecsegésnek tűnt C. de Rore–R. Rognono: „Ancor che col partire” madrigálátirata, különösen Paulik játékában. Kónya István meg is jegyezte a felkonferálás során: a záró Vivaldi-mű jóval változatosabb, mint a korábban játszott darabok. Kérdés, miért nem tartottak inkább Vivaldi-estet? Nekik is, a közönségnek is jobb lett volna.
origo.hu
Esernyő nélkül ma kockázatos elindulni
