Hová lett a virágos katona?

Aki ismeri a tavaly, hatvanegy éves korában váratlanul elhunyt Gion Nándor regényeit, tudja, hogy a világ közepe a délvidéki falu, Szenttamás.
Bármit írt is Gion az elmúlt három évtizedben, annak mindig volt egyrészt némi bácskai, azon belül is bizonyos „szenttamási” aromája. A most a posztumusz kötettel, az Aranyat talált című regénnyel kikerekedett regénytetralógia – A virágos katona (1973), a Rózsaméz (1976) meg az Ez a nap a miénk (1997) után – e szörnyűségekben és népmesei fordulatokban egyaránt gazdag új mű is „szenttamási”.
Milyen ez a varázslatos falu, az író gyerekkori emlékeinek kifogyhatatlan bőségszaruja? „Lapos, nagy falu, életrevaló emberek lakják. Eddig minden bajt túléltek. Aszályt, zimankót, sáskajárást és háborúkat” – mutatja be Gion e kis kvázi remekművének egyik főhőse a szülőfaluját. Ami pedig az említett bajokat illeti, azokból csőstől kijutott a talpraesett szenttamásiaknak, túl az említetteken is. A magyar túlkapásokra válaszul a csetnikek keresztvágó fűrésszel meg – jobb esetben – sortüzekkel irtották a magyarokat. Volt, aki csak úgy „leúszott” éjszaka egyik-másik csartornán vagy folyón. Jöttek aztán az oroszok, zabráltak és pusztítottak. „Tűzifától kezdve a faliórákig mindent felhalmoztak az udvaron, és olcsón kiárusították… A birkákat levágták, megnyúzták, a húst eladták, a birkafejeket pedig a kerítés hegyes léceire tűzdelték, és nagyokat röhögtek a látványon.” Jöttek aztán a zajos és tunya hegylakók, az új telepesek, akik háborús érdemeikre hivatkozva oroztak, és pontosan tudták, kik azok a „szarzsák” magyarok, akikre számíthatnak a titoista hatalom megerősítésében. És persze az itteniek is pontosan ismerték a sokat emlegetett „érzékeny szláv lelkületet”, hiszen „ennek jegyében húzták karóba a bácskai magyar parasztokat a félreeső tanyákon…”
A kisregényben, ami a Gion Nándortól szokott szálakból van összeszőve – tehát egyszerre krónika, krimi, történelmi horror és népmese –, a két főhős, a mesélő mezőőr, Rojtos Gallai István, és a minden hájjal megkent Tölgyesi Mihály akaratlanul is egy kémtörténet kellős közepébe csöppen. Mi az, hogy belecsöppen! Maguk válnak kettős ügynökké, amikor a korábban szerbek imádta Sztálin Titót elkezdi „láncos kutyázni”, és a hadifogságból, majd a tömlöcből szabaduló Tölgyesit előbb Pesten, majd a furfangos mezőőrt a Bácskában kényszerítik kémkedésre. Ám a két mesehős, az Erős Jánosok és Toldi Miklósok e XX. századi két hasonmása túljár mindkét „gyűlölt banda” eszén. Ehhez kell a szenttamási furfang! Ávós banditák ott, titoista martalócok itt! És bizony nem babra megy a játék, amit az is jelez, hogy egy-egy kevéssé vagány és gyanútlanabb regényfigura néha kipottyan a robogó vonatból, „beleszédül” a pesti Dunába, leesik egy színházi karzatról vagy épp a dalmát börtönszigeten találja magát. Ám a mi mesehőseink eszén senki nem tud túljárni, sem a nagyhangú martalóc, Drenovakovics, sem a szerb hatalom megbűvöltje, Fehér Jóska, sem a nyilasból ávóssá átvedlett pesti Püspöki Sándor.
Rojtos Gallai – „az örökös túlélő fasizmusban és kommunizmusban, szerb világban és magyar világban”, a hétpróbás hamiskártyás, ez a mai Vitéz László minden csetnik- és ávóstrükkön felülkerekedik. Ehhez pedig három dolog kell. A vakmerőséggel elegy vagányság, továbbá élet- és emberismeret. Nos, a mi mezőőrünk becsüli az alvilági kurázsit. Pesten egy besurranó tolvajt, a Bácskában pedig egy minden hájjal megkent zsebmetszőt használ ki céljai eléréséhez. Az egyik Pesten lopakodik be olyan kvártélyokba – és szerez ott fontos iratokat –, melyek lakóját Ivánnak, Szergejnek vagy Vladimirnak hívják. A bácskai vagabund pedig szerb kocsmákban zsebeli ki a „fontos iratokkal” kocsmába tévedő és ott vedelni kezdő zsandárokat, ügynököket és egyéb martalócokat.
Mindkét „mocskos banda” – a pesti moszkovita és a titoista szerb is – sejti persze, hogy valami hiba van a kréta körül. Hogy a két „Erős János” kétfelé dolgozik, ám lefülelniük őket nem sikerül. A prezentált „fontos iratok” – cirill betűs a pesti is meg a bácskai is – túl értékesek ahhoz, hogy a hamiskártyás mezőőrt, aki időnként citerázik a szenttamási lagzikban és más ünnepi murikban, ledönti a szép lányokat és asszonyokat, figyeli a vetés zsendülését meg az évszakok futását, csak úgy „kivonják a forgalomból”. A faluban kártya, nóta és citeraszó járja, s az emberek egy pillanatra elfelejtik azt a szörnyű horrort, amit XX. századként ismerünk, s aminek infernójából nekik, délvidékieknek több is jutott a kelleténél. Élnek, mert élni kell. Ki így, ki úgy. A sváb szép lányból, Elke Schulzból már rég Dejánka lett, Karába Janiból, a cigány lókupecból Jovan Karic, a belgrádi hatalmassággá kinőtt Fehér Jóska pedig a szerb nyelv fordulataiban gyakorolja magát. A mezőőr pedig néha felidézi régi ismerősét, a fasiszta lágerben eltűnt Lusztig Kornélt, akitől magyar, német és héber betűs könyveket kapott megőrzésre. Amikor pedig a szerencsétlen zsidót elhurcolják, ennyit vetett oda Rojtos Gallai Istvánnak: Szentháromság. Ő nem tudta mire vélni a dolgot, de társa, a másik professzionista túlélő, Tölgyesi észbe kap, és a helyi Szentháromság-szobor tövében megtalálják a rég elhunyt boltos tengernyi aranykincsét.
Így fordul végül népmesébe újra a lélegzetelállító történet, hogy aztán a remekmívű, sűrű atmoszférájú regény vége felé újra feltűnjön az író feledhetetlen motívuma, egyik első regényének címadója, a virágos katona is. Az a figura, aki az írót úgy megragadta gyerekkorában a szenttamási kálvárián. A gyermek Gion belenézett „a virágos katona szemébe, és ő elröpítette olyan világba, amit elképzeltem magamnak. De aztán valakik belerondítottak a szép világba. A virágos katona már nem néz vissza rám…” Mintha az író búcsúja volna ez az újra felidézett hajdani, nosztalgiákkal átitatott kép. Búcsú a szülőföldtől, az emlékektől és talán az olvasóktól.
Gion Nándor, a tovatűnt évszázad második felének egyik legjelentősebb magyar prózaírója utolsó esztendeit Budapesten töltötte, és végül nem Szenttamáson, hanem egy szegedi kórházban hunyt el. Távol a szeretett mezőktől és vizektől, távol a feledhetetlen pékektől, pásztoroktól és szépasszonyoktól. Tudta, hogy a virágos katonának nyoma veszett, ahogy annak a varázslatos világnak is, amiben emberré cseperedett, s ami már nyomaiban is alig emlékeztet a hajdanvolt bácskai falura, ahol mesehősei megteremtek, és amit valaha, boldogabb időkben Szenttamásnak hívtak.
(Gion Nándor: Aranyat talált. Osiris Kiadó, Budapest, 2002., ára: 1880 Ft.)