Stílus és szabadság

Szelevényi Ákos – vagy ahogy nemzetközileg ismerik, Akosh S. – szaxofonművész a nyolcvanas években azért hagyta el Magyarországot, mert az akkori rendszer korlátozta szabadságát és lehetőségeit. Franciaországba indult. Ákos kapcsolata szülőhazájával azonban azóta sem szakadt meg, sőt egyre gyakrabban koncertezik Magyarországon.

Már kapható a második trilógiája, a Kebelen nevetek utolsó része. Készül a következő hanghordozó?
– Az amiens-i nemzetközi filmfesztivál felkérésére írtam másfél órányi előzenét Huszárik Zoltán Elégia című filmjéhez, s erre a saját zenekaromon kívül meghívtam a délalföldi Szaxofon együttest is. A hanganyag valószínűleg megjelenik lemezen.
– Könnyen sikerült betörnie a francia zeneéletbe?
– Hiszek egyes dolgokban, s kötelességemnek érzem, hogy ezekhez tartsam magam. A zene és a művészet önmagában az egyik legszentebb dolog. A modern társadalmakban jóformán az ember utolsó lehetősége, hogy szabadon kifejezhesse az élet értelméről alkotott gondolatait. Sokan nem ezt látják benne, hanem kizárólag a pénz és a hírnév lehetőségét. Ha ezekből indulunk ki, ilyen kifejezések, mint „betörés”, „áttörés”, értelmüket vesztik, és az elkerülhetetlen nehézségek elvesztik fontosságukat. Így hosszú ideig inkább fizikai munkával kerestem meg a pénzt. Ezért zenekarommal kisebb-nagyobb hullámzással létezünk a köztudatban.
– Gyakran zenél együtt magyar kollégáival, nemcsak dzsesszzenészekkel, de többek között Éri Péterrel, a Muzsikás együttes tagjával is.
– Igyekeztem úgy alakítani az életem, hogy az itthoni zenészekkel együtt tudjunk játszani. Volt egy olyan megmozdulásunk, amelyben tíz különböző zenei világban otthonos zenész vett részt. Arra kerestem a választ, hogy tudunk olyan zenét megvalósítani, ahol mindenki megtalálja a helyét. Bár sokan megpróbáltak lebeszélni, a lemeznek az Élettér címet adtam. Ezt a szót a fasiszták fordították ki az értelméből, s szerintem igenis szükséges újra visszaadni nemes értelmüket a szavaknak. Most ismét körvonalazódik egy együttműködés Éri Péterrel. Az foglalkoztat, hogy a free-improvizatív zenét játszó muzsikusok – mint például Benkő Róbert és Geröly Tamás – és az ő népzenei tudása között, milyen törékeny, érdekes feszültség jöhet létre. Dresch Mihálylyal tavaly dolgoztam együtt, többnapi próba után adtunk egy koncertet, s mindezt felvettük. Kétlemeznyi anyag vár kiadásra. Most szerettünk volna ezzel kapcsolatban egyeztetni, hiszen eredetileg egy közös koncert reményében érkeztünk Magyarországra, de ez sajnos meghiúsult.
– A hangversenyt a Fonóban rendezett francia–magyar dzsessztalálkozó részeként tartották volna. Miért maradt el?
– Aki eredetileg szervezte, nem játszott tiszta lapokkal, ezért az utolsó hetekben az egész kútba esett.
– Láthatóan fontosnak tartja a magyar népzenét a muzsikájában. Honnan ez a kötődés?
– Már gyerekkoromban sok népdalt tanultam, rendszeresen jártam táncházakba. Fontosnak tartom a parasztember világnézetének esszenciáját megérteni, átérezni, és ezt érdemben átértékelni, hiszen ez a legtisztább forrás. Magyarország nagyon gazdag zenei örökséget tudhat magáénak, s aki ebből akar táplálkozni, sokat profitálhat belőle. Sajnos, ezt még kevesen fedezték fel, illetve rosszul értelmezik.
– Miként fogadják a zenéjét Franciaországban?
– Soha nem tartoztam semmilyen miliőhöz, legyen az dzsessz, rock, népzene vagy bármi más. Ez lehet előnyös, más helyzetekben viszont biztos hátrányokkal jár. Nem hiszek a skatulyázásban, csak a zenében. Sem engem, sem a zenémet nem lehet besorolni egyik létező kategóriába sem, ezért a kilencvenes évek közepén ott kezdtünk el rendszeresen játszani, ahol ilyen kritériumokra nem volt szükség: a párizsi bisztrókban. Ez a kezdeményezés hamar mozgalommá nőtte ki magát. Az önkormányzat azonban négy-öt év után koholt vádakra hivatkozva megtiltotta, hogy a bisztrókban élő zene lehessen.
– Ez a lépés a dzsesszklubok érdekében történt?
– Nem. Az zavarta őket, hogy ezeken a helyeken, az ő felügyeletük nélkül, egy teljesen autonóm világ alakult ki. Minél szabadabb egy stílus, annál nehezebben tudják az emberek elfogadni. Ez a zene és eredete nem egyszerűen szórakoztat, hanem kérdéseket tesz fel, gondolkodásra indít, ami egyesek érdekével kifejezetten ellentétes. Elég körülnézni a világban. Az az egyirányú gondolkodásmód és az a csaknem minden szintre kiterjedő alkultúra, amivel Amerika elárasztja a világot, és amely szerint a különbözőségeknek a létezéshez egyre kevesebb a joga – fasisztoid tendencia. Egy olyan ország, mint a mai Franciaország, ahol a miniszterelnök az ország első számú rendőre az új rendőrtestület élén, s ahol a beiktatása óta több fesztivál, művelődési központ szűnt meg észrevehető ellenállás nélkül a közbiztonság jelszava alatt, alattomos, de biztos úton halad a fasizálódás útján. S történik mindez az úgymond szélsőjobboldali nyílt veszély „elhárítása” után…