Képversek és ikonok

Kelemen Erzsébet debreceni művész-tanár és Zolcsák Miklós penészleki görög katolikus lelkész az értelmiségi lét egy kivesző- félben lévő formáját testesítik meg. Életükben a hit és a napi munka összefonódik a művészi önkifejezéssel. A férj ikonfestészettel foglalkozik, a feleség pedig ír: Teleki Pálról szóló kétfelvonásos drámája a könyvhétre jelent meg a Magyar Napló kiadásában.

Kelemen Erzsébet több műfajú alkotó, ám saját bevallása szerint is a képversek állnak leginkább közel hozzá. A képvers mint formabontó megoldás és a tradicionális magyar értékekhez való ragaszkodás-tartalom izgalmas ellentétet alkot, s újabb és újabb kihívásokat jelent, amivel szívesen bíbelődik a fiatal alkotó. A mostani könyvhéten azonban mégsem lírával, hanem drámával jelentkezett, méghozzá történelmi drámával. Az ihletet a máriabesnyői temetőben tett látogatás adta, a Teleki Pál sírjánál tett látogatás, ebből az élményéből született meg a tragikus sorsú miniszterelnök életének utolsó napját feldolgozó dráma, a Getszemáni magány. Teleki alakja nem magánemberi mivoltában jelenik meg a műben – bár vívódásaiban, lelkiismereti válságában, bűntudatában ilyen vonásokat is felfedezhetünk –, sokkal inkább mint próféta lelkű, nagy formátumú politikus ragadja meg Kelemen Erzsébet fantáziáját. A választott műfaj tökéletesen rímel a tragikus történelmi szituációra: a Délvidék lerohanásával s Magyarország háborúba sodródásával azonosulni nem tudó, ám az eseményeknek tehetetlenül kiszolgáltatott miniszterelnök-sors a világi és erkölcsi törvények görög klasszikusoktól ismert feloldhatatlan konfliktusát idézi. – Próbáltam történelmi hitelességre is törekedni, de semmiképpen nem akartam dokumentumdrámát írni – mondja Kelemen Erzsébet, amikor a konkrét eseményekhez fűződő viszonyáról faggatom. – Az a történészek egy része által máig életben tartott hipotézis, amely szerint Teleki nem lett öngyilkos, hanem gyilkosság áldozta lett, engem is foglalkoztatott. Meg kell mondjam azonban, hogy a család semmilyen módon nem igazolta vissza ezt a feltevést. A miniszterelnökre nehezedő nyomás – egyes források szerint nemcsak a kormányzó, hanem Hitler is megpróbálta meggyőzni egy telefonbeszélgetésben azon a tragikus éjszakán arról, hogy Magyarországnak szükségszerű részt vennie a Délvidék lerohanásában – elvileg nem zárja ki azt sem, hogy a makacskodó politikust egyszerűen elhallgattatták. Én a magam részéről ebben a verzióban nem hiszek, ám a drámában megjelenik egy közelebbről meg nem határozott személytől származó német nyelvű telefonhívás, ami után a sötétben eldörrenő fegyver zaja nem zárja, nem zárhatja le a nyitott kérdést Teleki halálát illetően.

Beszélgetésünk alatt kiderül: Kelemen Erzsébet történelemmel való találkozása akár tartós szerelem is lehet, mert ahogyan mondja, a magyarság sorsát meghatározó korszakok, személyek és események újra és újra lázba hozzák. Elsőként a kalandozások kora fogta meg, a 2000-ben megjelentetett Tiván című ifjúsági regénye a napokban érte meg harmadik kiadását. Ám az út újra és újra visszakanyarodik a lírához és a képvershez: az évek óta publikált versek után rövidesen utóbbiak is olvashatók lesznek a Magyar Műhely oldalain. Addig is a kiállításokon az ikonok szomszédságában jelen vannak a képversek, hirdetve a tradíció és az újítás sajátos szövetségét, amiben a költőnő ikonfestő férjéhez fűződő alkotói viszonya is tetten érhető.

Zolcsák Miklós tizenöt éve fest ikonokat a műfaj iránti mérhetetlen tisztelettel és alázattal. – Az ikonfestés számomra nemcsak szenvedély, hivatás is – mondja. – Mint igehirdető, a vizualitás eszközeivel is az igazságot akarom közvetíteni. Az igazságot, hogy van transzcendencia, van Isten, és szereti az embert.
Zolcsák Miklós két évvel ezelőtt indította vándorkiállítását, amely Budapesten, Nyíregyházán, Debrecenben, Felsőzsolcán és Mályin keresztül augusztus elejére a tokaji írótáborba, majd Egerbe érkezik. Az egymás mellett sorakozó ikonok szigorúan követik a görög–bizánci iskola hagyományait – leginkább a krétai stílust. Ebben a műfajban az individuum alárendelt szerepet kap, ám teljesen mégsem szorul háttérbe, mert bár a téma és a kompozíció teljes mértékig kötött, a színválasztás magán viseli az alkotó egyéniségét. Zolcsák Miklós például kedveli az arany hátteret, szereti kidomborítani a képet, váltogatni a fénylakkos és a matt megoldást, ami selymesebbé teszi az ikonokat. Egyik kedvenc témája a Jézus Krisztus-ikon, amiben a nap és a hold szimbólumként jelenik meg. A kereszt egyik oldalán megjelenő nap Jézus isteni lényegét, a hold pedig a tükröződést, Krisztus emberi mivoltát szimbolizálja.

A papcsaládból származó penészleki görög katolikus lelkész nemcsak fest, de tanít is. Fontosnak tartja a hívő emberek, különösen a fiatalok ikonfestészet iránti érdeklődését. Az ikonfestészet ugyanis nem más, mint az ember által megélt isteni szentség ábrázolása – vallja.