Kard helyett hegedűvonó

Ünnepre érkeztünk. Százötven év nagy idő, éppen anynyi, mint a török uralom. Mint annyi legendás magyar történet, elnyomásban, megszállók kemény diktatúrájában kezdődött ez is. A legvéresebb Bach-korszakban. Négy évvel az 1848–49-es szabadságharc leverése után a Nemzeti Színház operatársulatának néhány tagja Erkel Ferenc vezetésével egyesületbe tömörült, és elhatározta: „a mívelt világ nagyobb és középszerű városainak példájára” hangversenyeket ad. Az első koncert 1853. november 20-án volt a Nemzeti Múzeum dísztermében, ezt a dátumot tartják azóta a Budapesti Filharmóniai Társaság születésnapjának, s ezt ülték meg most is, a százötven évvel ezelőtti, az akkori zene ízlést tökéletesen tükröző műsor megismétlésével: Beethoven VII. szimfóniájával, Mozart Don Giovannijából Donna Anna Aria di bravurájával, Meyerbeer Struensee-nyitányával és Mendelssohn Nászindulójával.
Minden egyesület, s általában a gyülekezés különösen gyanús volt akkoriban, ezért az első időben még minden egyes koncertet külön engedélyeztetni kellett, a társaság hivatalossá is csak a kiegyezés után válhatott. Egész létük ellenállás, csendes lázadás volt, s ahogy ötven évvel később Ábrányi Emil mondta róluk, ők kard helyett hegedűvonóval vívták meg győztes csatáikat. Az évek teltek, a politikai rendszerek cserélődtek, a filharmóniai társaság azonban nem változott. Hivatásukat – a magyar zene felkarolását és a klasszikus remekművek bemutatását – mindvégig betöltötték, a világ legnagyobb zeneszerzőivel és karmestereivel dolgoztak együtt. A jubileumi koncerten remek zenészek és szólisták, a zenekarhoz kötődő kiváló karmesterek – Kovács János, Lukács Ervin, Héja Domokos, Rico Saccani – vonultak fel, hogy bemutassák: a magyar zenei élettel sem a múltban, sem a jelenben nincs mit szégyenkeznünk Európa előtt.
(A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának 150., jubileumi koncertje. Magyar Állami Operaház, 2003. november 20., 19.30.)