A művész, aki fölfelé süllyedt

Pilinszky János a következő mondatokkal búcsúzott Altorjai Sándor (1933-1979) festőművésztől: „Szigligeten az egyik este vagy húszan hevesen a szememre vetették, hogy a barátom. Én ott és akkor a haragok legszörnyűbbekével, a bárány haragjával reagáltam – hála istennek.” Miért is volt kárhoztatható – káros? veszélyes? – barátságban lenni a művésszel, akinek a művei életében egyetlen egyszer kerültek egyéni kiállításon közönség elé, most pedig a Műcsarnok három középső termében mutatja be őket a kortárs magyar művészet legrangosabb kiállítóhelye? Műveit tekintve alighanem mindannyiunkban fölmerül ez a kérdés.
Szigligeten ez esetben az alkotóházat kell érteni, amelyben a hatalom jóvoltából minden rendű és rangú magyar író, művész „alkothatott” évente néhány hétig, s persze a rendszert is szidhatta, föltéve, ha olyan műveket hozott létre, amelyek viszont szigorúan hallgattak a diktatúra sötét titkairól. Ebben a légkörben, a kompromisszumoknak és öncenzúrának ebben a langy melegében nyilvánvalóan elviselhetetlenül irritáló lehetett Altorjai Sándor, a „helyi festő”, aki Kőműves Kelemenként építette újra és újra a hatvanas évek elején megvásárolt parasztházat, s ha az építkezés és a megélhetésre festett képcsarnoki képek mellett maradt még energiája, furcsa, provokatív dolgokat festett, s persze mondott is. Például ilyeneket: „Engedd, hogy megtorpanjak!”, vagy ilyet: „Tébolydában éltem. Kétfélében. Az egyikben mint őrült, a másikban mint józan ápolt.”
Számtalan legenda kering Altorjairól, aki diplomás gyógyszerészként végezte el a Képzőművészeti Főiskolát, s aki, ahogyan mondják, önpusztító módon élt és dolgozott. A nagy tárlat azonban nem elsősorban a legendákkal, hanem a művekkel szembesíti a nézőt, mégpedig rendhagyó módon. Az első teremben főként az utolsó évek művei szerepelnek, amelyekben mintegy korábbi korszakait idézte meg, s melyek felől a szakirodalom is általában megközelíti az életművet, de itt kapott helyet az 1965-ös Lecsúszott festmény is, amely egyszerre idézi meg a saját összedőlt háza előtti állványszerkezetet, s mutatja meg igencsak provokatív módon, hogy milyen kibékíthetetlenné vált az értékek és ítéletek viszonya a kor magyar művészetében, kultúrájában.
A középső terem közepén álló bokszban kaptak helyet a korai munkák, tanulmányrajzok, az 1962-es szürnaturalista grafikák, velük szemben a Képcsarnok számára festett képek, amelyeket ugyan hétről hétre növekvő önváddal küldött be („közönséges prostitúció ez” – írta barátjának, Baranyay Andrásnak), amelyekről azonban ma alighanem kevésbé szigorúan ítélkezünk. Itt láthatók 1971-es önálló kiállításának dokumentumai, közöttük azok az újságcikkek, amelyekre akkoriban azt mondtuk, hogy közönséges feljelentések.
Itt olvashatók azok a szövegek is, amelyekből kiderül, hogyan született meg Altorjai hőse, Gyagya bácsi, akinek alakja 1972–73-ban egész sorozat művön, valamint performanszokban is megjelent: Erasmus művében, A balgaság dicséretében olvasható, hogy tévedés nyomorúságnak nevezni, ha az ember tévelyeg, balgaságban él, hiszen ez éppen annyi, mint embernek lenni. Ezt az igazságot a hatalom persze éppen olyan kevésbé fogadta el, mint a Festmény vakoknak (Meleg kép) bunkóját, rácsos ablakát, amellyel saját elektrosokkos kezelését idézte meg, s amelyet politikai olvasata miatt többször is betiltottak, cenzúráztak.
A Süllyedjek fölfelé? (Integetős kép) című monumentális műnek a sorsa akár a kortárs magyar művészet történetét is jelképezhetné. A Fiatal Képzőművészek Stúdiója 1967-es kiállításáról kizsűrizték, de méretei miatt nem vitték ki a teremből, hanem egy függöny mögé rejtették, ahol természetesen mindenki megnézte a mára a magyarországi pop art főműveként számon tartott képet. Hasonló dolog történt az Óbuda Galériában is, az utóbbi években viszont olyan rangos nemzetközi tárlatokon mutatták be, mint a bonni Európa, Európa című bemutató vagy a karlsruhei Europaweit című szemle.
Ahogyan élt, úgy is halt meg Altorjai. Miután 1979 elején gégerákot diagnosztizáltak nála, hónapokon át megfeszített ütemben dolgozott, jelentős művek sora született meg. Október 10-én elkészítette a meghívót „kiállítására és temetésére”, majd saját kezével vetett véget életének. 1971-es kiállítása katalógusát találták meg mellette, a címlapra azt írta: „Mindannyiunkban van egy fehér üreg… út oda, ahová nincs.” A közgyűjtemények életében tudomást sem vettek róla, halála után néhány hónappal viszont megvásárolták a Süllyedjek fölfelé?-t, a Festmény vakoknakot és a harmadik főművet, a Sugármeghajtású koporsót.