Beethoventől a japán kortársakig

-EZ KOMOLY- Aki szereti a fúvós kamarazenét, az bizonyára jól ismeri a Pannónia Fúvósötöst, amelynek remek és emlékezetes koncertjeiről többnyire úgy megyünk haza, hogy még napok múlva is azon kapjuk magunkat: a repertoár dallamait fütyülgetjük, dúdolgatjuk. Az együttes hatodik élő márványtermi koncertközvetítése sem okozott csalódást.

Túl a 200. koncerten, közeledve a tízéves jubileumhoz sokat letett már az asztalra a Pannónia Fúvósötös a hazai és a külföldi zenei életben. Tagjai – B. Molnár Krisztina (fuvola), Fügedi Judit (oboa), Demeter Tibor (klarinét), Kovács Gergely (kürt), Olajos György (fagott) – egytől egyig kiváló művészek, akiknél a muzsika sosem napi robot, hanem igazi szerelem. Ez sugárzik játékukból, s talán ez is az egyik titka annak, hogy miért maradnak meg olyan sokáig dallamfoszlányaik a koncertlátogatók fülében.
Beethoven c-moll trióját, amelyet eredetileg hegedű-cselló-zongora hármasára komponált, már maga a szerző is elég sűrű zenei szövettel rendelkezőnek érezte ahhoz, hogy öt hangszerre átdolgozza. Beethoven az eredeti trió hangszerparkjának színeit dúsította fel, s vonóskvintettet készített belőle, sok évvel később Meizl Ferenc viszont remek hangszerelésű fúvósötöst. Az együttes a koncerten egyébként két Meizl-átiratot is játszott, ezzel tisztelegve a mester nyolcvanadik születésnapja előtt. Jó kezdésnek bizonyult a Beethoven-mű, hallatszott, hogy a muzsikusok szívéhez nőtt a darab. Az előadás érzékeny és sokszínű volt: az első tétel határozott kezdése és virtuozitása után a második megható dallamosságával és élő tartott hangjaival tűnt ki, ezt a harmadik könnyed, játékos hangulata és a zárótétel sűrített energiája és végtelennek tűnő dallamfolyamai egészítették ki.
A hangverseny betartotta a kronológiát, Richard Strauss: „Till Eulenspiegel másként”, Franz Hasenoehr gegesített átirata következett. Itt a fafúvós hangzás egy kissé kibővült, mert fuvola és oboa helyett Mihályi Éva hegedült és Horváth Bence bőgőzött. Különösen kiemelném Mihályi technikás futamait és általában a pörgő tremolókat.
Ezután már a kortárs művek folytatták a sort. Dubrovay László II. fúvósötöse kísértetiesen kezdődik, suhogást, sóhajtást, kopogást hallunk (a sűrű kottalapozás közben), és effekteket, egy-egy hangot, néhány akkordtömböt. Ezek a térben elszórtan megszólaló hangok állnak össze dallammá. A második tétel ezt kissé felgyorsítva hozza, a harmadik viszont már táncos ritmusú, effektek helyett klasszikus értelemben vett dallamot és kíséretet találunk, bár a végén egy rövid időre visszatér a jellegzetes kezdés. Jól megbirkóztak a zenészek a torzult hangszínekkel és a lebegő hangokkal, a zárótételben pedig a hangversenyt kezdő Beethoven-darabban hallott játékosság és dallamosság köszönt vissza.
A zárószám, Asakawa Haruo kortárs japán zeneszerző Habanera című műve, ami szintén Meizl átiratában hangzott el, rövidke karakterdarab. Elsőre nem tűnt a zenetörténet legnagyobb opusai egyikének, bár kétségtelenül átgondolt, végigírt darab, de sokkal inkább stílusgyakorlat, mint előremutató zenemű. A harmóniák is a XX. század első felének világát idézik. Már az első ütemeknél rögtön a Carmenre asszociálunk, s ez az érzés sajnos utolsó hangig megmarad. Ettől persze még élvezhető, szerethető, különösen az volt a Pannónia muzikális és élő előadásában.
(A Pannónia Fúvósötös koncertje, Kapcsoljuk a Magyar Rádió márványtermét. Bartók rádió, február 14. 16.05.)