Két Leicával a cigánysor felé

Korábbi fekete-fehér portrékat szorongatva a markomban, magam is végigporoszkáltam tavaly januárban a Hargita alját. Évek teltek el a forró nyár óta, amikor azokat a képeket megszülte a sors, s most gazdájukat kerestem: a négy öreg szentegyházi góbét, akik olyan hetykén somolyogtak az objektív keresőjében. Az emberek Erdélyben még mindig szertartásszerűen viselkednek a fotográfus előtt, mosolyuk, tekintetük, megjelenésük valamilyen ősi beidegződés szerint rendelődik el, csak állnak, türelmesen, akárha szobrász mintázná őket: igen, azokban a kicsi falvakban a fényképezés aktusa rituális. Jó volt rálelni az én öregeimre, jó volt nézni őket, ahogy figyelmesen méregetik saját portréjukat, örülve, mégis kifogásolva minden kiálló hajszálat, a régi szemüveget, a kopott gúnyát.
Talán Kása Béla tudja ezt a legjobban: harminc esztendeje járja nem csak az észak-mezőségi kopár dombokat; nincs olyan hőse az autentikus magyar népzenének, aki elkerülte volna a magyar néprajzi fotográfia mesterének figyelmét. Kása Béla nemrég a Hagyományok Házában állította ki fotóit, most pedig – az idei széki bál apropóján – a Fonóban. A bál több meglepetéssel is szolgált: a széki Kása-fotókon kívül bemutatták Magyar N. Attila zenés dokumentumfilmjét, a Hazatérő képeket. A Duna-tájos forgatócsoport Buglya Sándor és Szederkényi Miklós biztató bólogatása mellett 2002 nyarán utazhatott Székre, hogy felkeresse azokat a muzsikusokat, akik valaha Kása Bucinak modellt álltak. A film zajos Uránia-beli bemutatója után ismét várható volt a siker, a titkok tudói most azonban nem örülhettek teljes szívből: a film rendezője karácsony előtt önkezével vetett véget életének. A bolondozó fiatal széki zenészek mellett átitatta a filmet nemcsak a nagy öregek, de a rendező emléke is. De Kocsis Bori János talán, vagy Sánta Zsuzsi mindjárt az elején kimondta a lényeget: „ez a miénk, ez a világ, az biztos”, ezért már nem lehetett többé a gonddal foglalkozni, mert megszólaltak a hegedűk is (egyelőre csak a vásznon), régi diaképek, super 8-as képsorok villantották fel a falusi fonók virágkorát, amikor nemcsak az számított, hogy lesz-e pénz a régi Golfra, hanem ahogy Ilka Gyurika morogta: elég volt a zene, az összetartott mindenkit.
Megy a Buci, oldalán a két Leicával, a cigánysor felé vezető dűlőn, és azt mondja: „szinte minden ugyanolyan, mint régen, csak minden más”, így van ez, nemcsak Erdéllyel, de főleg vele, mégis. S „hát micsinájjak, hogy értsé valamit… Ez a hagyomány, ez el van törölve” – legyint még Ilka Gyurika, és együtt emlékeznek a fotográfussal, hogy régen milyen volt kiülni a cigánydomb tetejére, odafent muzsikálni. Aztán elmúltak a szép napok. De diszkó, az van – mondja.
Később Pali Marci és Sipos Marci ülnek a nyáj mellett, húzzák a hegyen, néha a kutya vakkant csak bele, na meg a Leica kattan halkan, de az nem zavar itt már senkit. Kása Bélát úgy megszokták már Széken, hogy talán bolondnak sem nézik. Taps, s beindul a táncház.
A Fonó széki báljának legszomorúbb meglepetése az volt, hogy több beígért széki zenész sem tudott eljönni, mert a csúfhatárokon szigorúan veszik az okmányokat, nekik meg nem volt ilyesmi, maradtak hát otthon, a soron. Nekünk meg az a sorunk, hogy Pali Marcit még meghallgassuk, ahogy Ifjú Muzsikásék alákontráznak egyet, a nagyteremben pedig Kása Béla veri a dobot az Igriczekkel egy kis moldvaira–gyimesire, hogy aki a körtáncban jobban bízik, mint a párjában, itt megelégedve szédeleghessen a transzba ejtő csángó zenére.