Ritkán játszott művekkel rukkolt elő a Szent István Király Szimfonikus Zenekar vasárnap este a Zeneakadémián. Brahms Rinaldo című kantátájáról még folynak a viták, egyelőre nem sikerült kideríteni, játszották-e már hazánkban. Az biztos, sem határokon belül, sem kívül nem ez a legnépszerűbb Brahms-mű. Bartók fiatalkori, posztumusz meglelt 1. hegedűversenye, az igéző Geyer Stefi ihlette szerelmes kompozíció folytatta a sort, és a Budapesten elsősorban a cigányzenekarok előadásából ismert Enescu-darab, az I. román rapszódia zárta a koncertet.
A zenekar keményen állta a sarat, feszülten követte Jurij Szimonov instrukcióit, a Bartók-mű közepére azonban egyre többen fáradtak el mind a zenekar, mind a közönség oldalán. Leült a hangulat, pedig Liener György, a müncheni rádió koncertmestere érzékenyen és megfelelő dinamikai játékkal hegedült. Kissé üdítően hatott Liener spontán koncertközi ráadása, Bach g-moll szólószonátájának első tétele. Aztán Liener meghajolt, kiment, viszont Szimonov nem jött be helyette. A zenekar mozgolódott, sustorgott, fészkelődött. Egyszer csak kintről megszólalt az első fúvós hang, s bentről jött rá a válasz. Vonultak, felálltak, színészkedtek, s eközben játszották az első taktusokat. Végül az egyik hegedűs vonójával kezdett vezényelni. Mire Szimonov kapkodva berohant, már összeállt a darab. Újra mosolygó és a zenét élvező együttest láthattunk. Ez a kis játék, valamint az Enescu-rapszódia A Tenkes kapitánya zenéjére emlékeztető fanfáraival és csiripelő, vidám szakaszaival alighanem megmentette a koncertet. Szimonov is ezt a művet vezényelte leglelkesebben, mintegy cinkosként kacsingatva az ifjú zenészekre. A szövevényes Brahms és a nehezen emészthető Bartók után Enescuban mindannyian fiatalos slágerre leltek. Ez a darabválasztás telitalálat volt, igazi szerelem, a többi inkább csak a kötelező pensum.
(Szent István Király Szimfonikus Zenekar és Oratóriumkórus, vezényelt: Jurij Szimonov, Zeneakadémia, február 8., 19.30.)
Ausztriai buszbaleset: magához tért a kómából a két túlélő